Korunk egyik legjelentősebb művészetfilozófusa, az orosz-német Boris Groys 1947-ben született Kelet-Berlinben, orosz szülőktől. Később Leningrádban tanult, majd a leningrádi és a moszkvai egyetemen dolgozott, emellett aktívan részt vett a két város nem hivatalos kulturális életében, számos publikációja jelent meg szamizdat kiadványokban. 1981-ben disszidált Nyugat-Németországba. Német és amerikai egyetemek tanára, számos könyv szerzője – ezek közös jellemzője, hogy gyakran tartalmaznak sajátos, olykor provokatív meglátásokat.
Nincs ez másként A művészet ereje című, eredetileg 2008-ban megjelent kötetében sem, melyben a szerző a művészet és a propaganda, az alkotás és a politika közötti izgalmas, nemegyszer meglepő összefüggések feltárására vállalkozik. Tizenöt néhol vitára ingerlő, ám kivétel nélkül szellemes, nem mindig könnyen fogyasztható, de a szakzsargont hanyagoló írásában többek között olyan témákat jár körül, mint a műpiac természete, a múzeumok és a kortárs művészet viszonya, a kurátorok szerepe, a film és a művészet kapcsolata. De szó esik a kritikus helyzetéről és szerepéről, a náci Németország művészetfelfogásáról, illetve a terror vizualitásáról is.
Utóbbi kérdéskört a Művészet a háborúban című írásában vizsgálja Groys. „A művészet és a háború, avagy a művészet és a terror közötti kapcsolat mindig is enyhén szólva ambivalens volt” – hangzik az esszé felütése. A háborús dicsőség és a szenvedés ábrázolása sokáig a művészet kedvelt témája volt, folytatja gondolatait a szerző, tehát a harcos és a művész kölcsönösen egymásra volt utalva. Ám, teszi hozzá, a mi időnkben a helyzet drasztikusan megváltozott: korunk harcosának már nincs szüksége művészre, hogy hírnevet szerezzen és hőstetteit bevésse az egyetemes emlékezetbe; e célból korunk harcosának közvetlenül rendelkezésére áll korunk összes médiuma, és a média minden terrorcselekményt és minden háborús eseményt azonnal regisztrál, ábrázol, leír, elmond és értelmez. A kortárs tömegmédia itt, írja Groys, gyakorlatilag átveszi a kortárs művészet szerepét, amelynél jóval kiterjedtebb és hatékonyabb. Ráadásul maguk a terroristák is művészként kezdenek viselkedni, különösen a videoművészet vált korunk harcosainak kedvelt médiumává – Oszáma bin Ládent, szögezi le a szerző, mindenekelőtt videoművészként ismerjük.
Meghökkentő állítások? Kétségtelenül. Ahogyan nem egy helyen meglepő az Adolf Hitler művészetelmélete című írás is. „A fasizmus bevezette a test korszakát, és mi továbbra is ebben a korban élünk, még ha a fasizmus politikai programként ki is szorult a kulturális főáramból” – véli Groys, majd kifejti, hogy Hitler voltaképpen a német nép trénerének vagy edzőjének látta magát, aki a Star Wars jedi lovagjaihoz hasonlóan rejtett, fajilag meghatározott erőket keresett, melyeket a német nép testében kell felfedezni és mozgósítani. „Az utóbbi évek filmjeiben nyüzsögnek az ilyen edzőfigurák” – helyezi mai kontextusba történeti eszmefuttatását Groys, hogy levonja a konklúziót: „A saját testünk felfedezése tehát korunk legnagyobb művészetévé vált”.
Groyst olvasni kihívás, egyben izgalmas szellemi kaland. A műélvezetben a remek fordítás és szerkesztés is segíti az olvasót.
Boris Groys: A művészet ereje. Ford.: Pálfalusi Zsolt. MMA Kiadó, 2022. 4200 Ft
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/51. számában jelent meg december 16-án.
