Kosztümös életrajzi drámákat és fekete humorú szatírát is láttunk az idei szolnoki Alexandre Trauner Art/Film Fesztiválon.
Az idei év egyik legprovokatívabb filmjének is tekinthetjük a Club Zerót. A nemzetközi koprodukcióban készült Jessica Hausner-művet a Cannes-i Filmfesztiválon mutatták be, többeket pedig ki is akasztott egy különösen gyomorforgató jelenete. Teljesen megérdemelten kapta meg a szolnoki Alexandre Trauner Art/Film Fesztivál fődíját. Akkor is így van ez, ha arról nem vagyok meggyőződve, hogy az említett jelenet feltétlenül szükséges volt a filmbe. Legalábbis kilógott feleslegesen túltolt sokkolásával, habár esztétikájában, hatásmechanizmusában mégis csak erősítette a mondanivalót.
De miről is van szó? Lelkes táplálkozás-tanárnő érkezik a filmbeli elitiskolába, méghozzá a szülői munkaközösség javaslatára. Miss Novak rögtön bele is veti magát a feladatba, eszköztárának pedig egyaránt része az elbűvölő modor úgy, mint a behódolás szigorú megkövetelése. Hamar kiderül, hogy nemcsak egyenesen zöldségalapú monodiétát szeretne kikényszeríteni, de a legjobbnak azt látja, ha a diákok – ahogy állítása szerint ő is teszi – semmit nem ennének. Elkortyolgatja és egyben népszerűsíti a saját márkás gyógyteáját, de ennyi legyen elég.
A tanulók között akadnak bulimiára hajlamos diáklányok, akik rögtön behódolnának, de olyan is, aki nem adja könnyen magát. Miss Novak azonban nem enged semmiféle ellenállást. Felmondja az összes divatos tézist a kapitalizmus kizsákmányoló természetétől a húsevés környezetkárosító hatásáig. Nem derül viszont ki egyértelműen, mi is az a fő ok, ami miatt szerinte valójában nem szabadna ételt magunkhoz venni. Tudjuk jól pedig, a befolyásolható fiataloknál főleg a testükkel kapcsolatos frusztrációk, a vékonyság ideájának hajszolása járul hozzá elsősorban. De őszinte hittel sorolják ők is az összes progresszív elképzelést, melyek esetükben inkább tűnnek utólagos belemagyarázásnak, mintsem a valódi oknak.
De mi vezeti Miss Novakot? Nemigen hisszük azt sem, hogy igazat mond, hiszen tudjuk, az mivel járna. A Club Zero nagy előnye viszont, hogy homályban hagy több mindent is, nem futtatja ki a sztorit szimpla thrillerré. Ahhoz képest, hogy az említett jeleneten kívül a látvány nem igazán kavar fel, a történet annál inkább így tesz. Ezért sem túlzás talán a horror műfajába sorolni az alkotást. Fekete humorú szatíráról van szó, amely a kortárs társadalmi elhülyülést illetően nem fél Ruben Östlundtól sem tanulni. A film ereje sem annyira a táplálkozással, testtudatossággal kapcsolatos téma felvetésében, mint inkább a végtelenül legyengült társadalmi immunrendszer bemutatásában rejlik. Komikus, ahogyan Miss Novak gond nélkül tud egy csapatnyi gyereket a teljes őrületbe hajszolni, közben pedig a szülők még mindig azzal mentegetnék, hogy végül is lelkiismeretes, jó szándékú oktatóról van szó. Szórakoztató már az is, mi miatt fordulnak aztán mégis szembe vele. A Club Zeróban jobbára kiváltságos elit családokat látunk, a jólét giccses túlhajtása épp annyira megjelenik a film képi világában, mint az említett Östlund legutóbbi filmjében (A szomorúság háromszöge). Jellemző, hogy elsőre még örül is egyik-másik szülő, amikor gyermeke visszautasítja az ételt. Azt érzik, nekik is így kellene tenniük. Aztán csak-csak kétségbe esnek mégis, de tenni nemigen tudnak semmit. Képtelenek még azt az igen egyszerű állítást is elmagyarázni kamaszgyerekeiknek, hogy a táplálkozás nem valamiféle kapitalista, burzsoá hóbort, hanem létszükséglet.
A Club Zero ugyanakkor így is próbál elkerülni bizonyos csapdahelyzeteket. De mondhatjuk úgy is, hogy túlbiztosítja magát. Például az összes kamasz főszereplő, akit látunk, eleve már inkább vékony, de legalábbis átlagos alkatú. A fimben felbukkanó többi szereplő szintén. Mintha attól tartottak volna, hogy ha teltebb alkatú szereplő feltűnik, a szatíra már kevésbé működne jól. Pedig nyilvánvaló, hogy az ábrázolt hozzáállás, a józan ész teljes kikapcsolása nemcsak akkor abszurd, ha valakin, főleg fiatalon semmi felesleg nincs. Valóban, a nézők közül biztosan lennének, akik egy teltebb alkatúnál még az evés teljes elmaradását is kevésbé hinnék tragikusnak. De a filmnek nem az lenne a dolga, hogy a hasonló ostobaságokat hallgatólagosan visszaigazolja.
Jessica Hausner munkájának egyik legizgalmasabb része ugyanakkor a hitkérdés bemutatása. A társadalmi igazságosság elkötelezett harcosai már nem tudnak hinni Istenben, de a vallásos elkötelezettségről – amely szélsőséges esetben könnyen ölt szektás jelleget – mégsem tudnak lemondani. (Azért, mert nem is lehet?) A keresztény tanítások helyett így olyanokban hisznek például, hogy a húsfogyasztás terheli a környezetet, és hogy a fenntartható jövő az evés megtagadásáról szól. Nem arról van szó, hogy tudományos állításokat végiggondolnak, dehogy. Ők hisznek. A kamaszok ezt tanulják meg, és a szülőkkel is ezt próbálják végül megértetni, ami a Club Zero zárójelenetében egy zseniális vizuális megidézésbe torkollik.
A szolnoki Alexandre Trauner Art/Film Fesztivál mindig is épített az életrajzi filmekre, látvány tekintetében ezek általában erősek szoktak lenni. Nem mindegy persze, hogy egy film épp a XVIII. század visz vissza, esetleg a kommunista idők konfliktusait mutatja be. Az utóbbiakhoz a közelségből fakadóan akkor is jobban tudunk kapcsolódni, hogy ha a filmnyelv amúgy épp annyira hagyományos, mint egy kosztümös mű esetén. Miközben például Jorgosz Lantimosztól A kedvencet épp azért szerethettük, mert annyira egyedi módon nyúlt történelmi témájához. Az ATAFF elmúlt évekbeli filmjei között eközben akadtak izgalmasabb (Nem hagytak nyomokat), illetve kevésbé kiugró munkák (Havel) szintén. Az idei kínálatban is akadt több történelmi életrajzi mű, ezek közül pedig kiemelkedett az Il Boemo című cseh-szlovák-olasz film. Rögtön az elején felkeltve a néző figyelmét: maszkos zeneszerzőt látunk, aki magányába megtérve veszi csak le magáról, hogy azonnal felszisszenjünk eltorzult arcát látva. Ki ő, mi történt vele, mi mindent vitt véghez életében? Ahhoz képest, hogy nemcsak Wolfgang Amadeus Mozart jó barátja volt Josef Myslivecek, de előbbi még fel is használta a cseh zeneszerző egy munkáját, mégsem igen hallottunk róla. Más persze a helyzet nemzettársaival, akik számára hasonlóan fontos alkotó lehet, mint nekünk, mondjuk, Bartók vagy Ligeti.
Az Il Boemo – a korszellemnek megfelelően – kifejezetten hosszú film, egyik gyengesége is ebben rejlik. Ha rövidebb lenne, igazán erős tudna lenni, így viszont a néző inkább csak elfárad a végére. Főleg, hogy a kezdeti szokatlanság egy idő után elillan, még a betegség miatti torzultságokat is megszokjuk a végére. A maszkokat szintén. Viszont így is az arcokat lesz a legjobb nézni a teljes film során, különösen a dalra fakadó Caterina Gabrielliét (Barbara Ronchi). A korabeli viszonyokat, az arisztokratikus machinációkat, művészek és vagyonos kiváltságosok ellentétét is izgalmasan ábrázolja a film. Az Amadeus juthat még róla eszünkbe, mely persze jóval rendkívülibb mű, viszont érdemes lehet ezeket egymás után nézni. Az Il Boemo nem váltja meg a kosztümös életrajzi film műfaját, viszont körbevezet minket egy olyan világban, amelyről csak felületes ismereteink lehetnek. A Petr Václav-film után pedig talán Myslivecek munkásságára is jobban kíváncsiak leszünk.
Szintén művészi életrajzi film az Ingeborg Bachmann – Utazás a sivatagba. És szintén úgy áll a helyzet, hogy mi kevésbé ismerjük az osztrák költőt és párját, Max Frisch építész-írót, mint nemzettársai. Szintén ismeretlenebb számunkra a Bachmannhoz közel álló másik két személy, Hans Werner Henze zeneszerző és Adolf Opel író. Ellenben jóval többet tudhatunk a költőnő korai szerelméről, Paul Celanról, illetve későbbi partneréről, Henry Kissingerről. Nagy kár, hogy Margarethe von Trotta filmje kevésbé koncentrált rájuk, sokkal inkább a Frischsel való ellentmondásos kapcsolatra, illetve a későbbi, jóval felszabadultabb egyiptomi útra. Adolf Opel társasága nyilvánvalóan sokkal jobb hatással van Bachmannra, míg Frischsel egy idő után már csak őrületbe kergetik egymást. A felelősség ezt illetően leginkább a férfié, aki láthatólag képtelen kezelni indulatait, a kapcsolat a legrosszabbat hozza ki belőle.
Kifejezetten érdekes és innovatív megoldás, ahogy von Trotta filmje párhuzamosan mutatja az egyre enerváltabb Frisch-kapcsolatot, illetve a felszabadult egyiptomi utat. A kontraszt élesebb nem is lehetne. Izgalmasak az ötvenes-hatvanas évek osztrák művészei is, ahogy párbeszédeikből, gondolataikból is többet megtudunk, nem csupán annyit, hogy egymással milyen kapcsolatban vannak. Vicky Krieps is emlékezetes a címszerepben, ahogy Ronald Zehrfeld is hatásosan hozza Frisch karakterét. Margarethe von Trotta otthon van az életrajzi film műfajában, ezt bizonyítja korábbi rendezése, a Hannah Arendt is. Mégis azt érzem, ott valahogy jobban, hatásosabban sikerült elkapni a címszereplő karakterét, mint ezúttal. Nem rossz film az Ingeborg Bachmann, de nincs is ott a rendező legjobbjai között. Tisztességes munka.
Az idei ATAFF-on láttuk Moldovai Katalin, illetve Tóth Barnabás filmjeit, az Elfogy a levegőt és a Mesterjátszmát is. A filmekről külön közlünk majd kritikát a bemutatóikhoz igazítva.
