Lenyűgöző audiovizuális orgia Edgar Wright új filmje, az Utolsó éjszaka a Sohóban. Az idei Velencei Filmfesztiválon debütált filmet Szolnokon, az Alexandre Trauner Art/Film Fesztiválon (ATAFF) láthatta először a magyar közönség. Szép telt ház is jött rá össze, a nyitófilm Evolúció után talán erre voltak a legtöbben kíváncsiak. Méltó is, hogy a rendező személyes videóüzenetben üzent a nézőknek, sajnálatát fejezve ki, hogy nem lehet jelen a szolnoki rendezvényen. Az érkezése kétségkívül nagyszerű lett volna, de azért így is jöttek szerencsére neves külföldi vendégek. Tavaly március óta erre nemigen volt lehetőség, a szervezők örülhettek egyáltalán, ha egy fesztivált végül meg tudtak tartani. Kevesen múlt, hogy a tavalyi ATAFF is áldozatul essen. Az októberi eseményen korlátozásokkal így is kellett számolni, így a mozit hamarabb zárták, a koncerteket is előrébb kellett hozni. Erről beszélgettünk múlt héten a fesztivál igazgatójával, Demeter Évával, akitől megtudtuk azt is: tavaly egyenesen minisztériumi engedély kellett ahhoz, hogy Csupó Gábor beléphessen az országba, és jöhessen zsűrizni. Idén szerencsére könnyebb volt az útja a Leány gyöngy fülbevalóval-t is rendező Peter Webbernek, illetve a Jackie látványtervezőjének, Jean Rabasse-nak. (Velük készült interjúinkat később olvashatják.)
Az üvegbura? Fekete hattyú?
Aki látta a Nyomd, Bébi, nyomd! (Baby Driver) című filmet Wright-tól, tisztában lehetett vele, a rendező milyen csodálatosan képes hangulatot teremteni. Nem is annyira a történet volt ott a lényeg, mint inkább a megállíthatatlan pörgés, a fantasztikusabbnál fantasztikusabb zenék váltakozása. Az Utolsó éjszaka a Sohóban esetében ez hatványozottan igaz. A rendező csúcsra járatta az előző filmben ügyesen alkalmazott receptet, mindezt a hatvanas évek londoni környezetébe ágyazva. Tökéletes összhangban van itt kép és zene, az Utolsó éjszaka… fokozatosan válik egyetlen összefüggő, a nézőt teljesen a hatása alá kerítő trippé. Nem túlzás, a végére már azon kaptam magam, hogy két kézzel kapaszkodom a karfába. Nem a félelemtől, bár a horrorfaktor is meg volt bőven. Nem, sokkal inkább azért, mert annyira tökéletesen berántott ebbe a színes-pörgős, nosztalgikus, mégis nagyon mai világba a rendező. A film eközben épp annyira mese is, mint mondjuk a Cornetto-trilógiája esetében, különösen a Haláli hullák hajnalánál ezt tapasztalhattuk. A hatvanas évek Sohója varázslatos világ, de szándékoltan eltúlzott-karikaturisztikus, mintha csak valóban egy régi filmet néznénk. Ez nem az a film, amiben érdemes lenne a szereplők motivációit, felépítettségét vagy párbeszédeik valószerűségét vizsgálnunk. Jó esetben visz magával minket a produkció, és mire komolyabban belegondolnánk a történésekbe, már gördül fel a stáblista.
Wright filmjének erejéhez hozzátesznek a nagyszerű színészi alakítások is. Különösen a két főszereplő, a Jojo nyusziból ismerős Thomasin McKenzie (Eloise), illetve A vezércsel főszereplője, Anya Taylor-Joy (Sandie) brillíroznak. Előbbi képviseli a valóságot, utóbbi a múltból előlépő, egyre rémisztőbb, fenyegetőbb fantáziát. Nagyon is helye van ennek a filmnek a látványtervezést központba helyező fesztiválon, annyira gyönyörű, ahogy a hétköznapi valóságot és a letűnt világot megidéző víziókat egymásba játszatja. Az évek után is öngyilkos édesanyját gyászoló, vidéki Eloise a film elején érkezik a nagyvárosba, hogy ott divattervezést tanuljon. Persze, a nyüzsgést máris nehezen viseli, amit tovább nehezítenek a belőle gúnyt űző évfolyamtársnői. Albérletbe menekül gyorsan, egy idős hölgy kissé ódon szobácskájában meghúzva magát. Ahol rögtön egy másik világba, a hatvanas évek varázslatos Sohójába kerül éjszakánként. Miközben a valóságban szótlan, visszahúzódó lány, addig önmagát a népszerű, ragyogó Sandie-ként képzeli el, s a mindennapokban is egyre inkább igyekszik hasonlítani rá. De ki Sandie az ő számára? Ez a kérdés egyre nyomasztóbbá válik, ahogy az alteregó élete kegyetlen fordulatot vesz.
Olyan mozgóképes varázslat az Utolsó éjszaka a Sohóban, ami nemcsak a történelmi kor előtt adózik tisztelettel, de megidéz számos izgalmas könyvet, filmet is. Így az elején rögtön a Suspiria juthat eszünkbe, majd Sylvia Plath-tól Az üvegbura. Magányos fiatal lány próbál itt is szerencsét a nagyvárosban, ami viszont kifacsarja őt, a legjobb megoldásnak pedig egyre inkább a menekülést érezzük. De a Fekete hattyú sötét-világos kettősének története szintén felrémlik, ahogy a film előrehaladtával a Ragyogás megőrüléstörténete is egyre inkább.
A vég után nem születik több könyv
Az év egyik, ha nem a legnagyszerűbb filmje az Utolsó éjszaka a Sohóban, mindenképpen ott a helye az év végi listákon. De a fesztivál csütörtöki napján előtte vetített A fiak földje nemkülönben izgalmas. Az esetünkben még inkább, hiszen az olasz dráma operatőre Pohárnok Gergely volt. Claudio Cupellini filmje poszt-apokaliptikus történet, rögtön az elején egy rendkívül nyomasztó, elevenünkbe vágó mondattal: „történelemkönyvek egész sorát lehetett volna a véghez vezető okokról írni. De a vég után már nem született több könyv.” A sztorinak is egyik középponti eleme, hogy a kevesek egyikeként megmaradt édesapa naplót vezet, amit fia viszont már nem tud elolvasni. Amikor pedig utóbbi magára marad, fő céljává válik, hogy megfejtse a szöveg értelmét.
Sivár, szürke világ ez, valamiféle lagúnában járunk, amit az ott élők nem szeretnének elhagyni, nem is biztosak benne, találnának-e még bármit odakinn. A külvilág ellenséges, ebben biztosak, erre neveli az édesapa is fiát, akinek nem sok szeretetet ad, ezzel próbálva óvni, megedzeni őt. A kérdés így végig ott motoszkál bennünk: valóban ezzel teszi a legjobbat a fiának? A túlélésre berendezkedve valóban el kell vetnünk minden emberi érzést? És ha igen, mit ér onnantól a túlélés? Túl a test fenntartásán.
Hogy mi okozta a pusztulást, nem is igazán tudjuk. A korábbi időket csak úgy emlegetik az emberek: a mérgek előtt. Farkastörvények uralkodnak már, ezt tapasztalni a lagúnában is, ahol a kegyetlen idős ember, Aringo kényének-kedvének vannak kiszolgáltatva. Mégis látszik, hogy maradtak, akik emberséggel fordulnak a másikhoz. Ilyen a lagúna szélén élő nő is, akit a fiú csak boszorkányként említ, vagy a később felfedezett, kedélyes-kegyetlen férfiak által rabláncon tartott Maria. A fiúnak ebben a világban kell boldogulnia, rájönnie arra, hogyan lehet egyszerre talpon maradni és a teljes elembertelenedést elkerülni. Megindító az, ahogy ennek tanulságára végül fogva tartóját is ráébreszti, aki kimondja a film egyik kulcsmondatát: többet nem tud megbocsátani magának. Mindezt azok után, hogy az őrbe sokadjára igyekeztek beleverni a megváltozott szabályokat, és azt, hogy mindenféle borzalmat meg kell bocsátania magának, mert csak így maradhat életben. Mindenképpen izgalmas tanulsága ez a filmnek: emberré az tehet minket, ha az általunk elkövetett borzalmakat már nem bocsátjuk meg magunknak? Amikor végre feltámad lelkiismeretünk, és kimondjuk, hogy felelősek vagyunk, rosszat tettünk, már nem hozhatjuk helyre? Kegyetlen felismerés ez is, de annál szükségesebb.
És akkor megszólal a tücsök a sarokban
A fesztivál leginkább várt filmjei között említette Demeter Éva a Pinokkiót. Matteo Garrone 2019-es, élőszereplős filmje izgalmas feldolgozás, amit feltehetően a gyerekek jobban fognak élvezni, mint a velük moziba elrángatott szülők. Viszont a Garrone-film minden korábbi adaptációnál jobban rávilágít arra, mennyire jól elbírná a történet a sötétebb tónusokat is. Csak azért nem kiáltok rögtön Tim Burton-feldolgozásért, mert ő sajnos a Dumbóból és az Alice Csodaországban-ból sem tudott mindent kihozni, amit lehetett volna.
A 2019-es Pinokkió inkább olyan lett, mintha valaki jelentős mennyiségű pszichoaktív szer hatása alatt próbálná ötvözni az Alice és az Óz, a csodák csodája világát. Amint felbukkan egy zöldre festett, idős úr mint beszélő tücsök, onnantól tudjuk, hogy ebben a filmben nem a hazugságok hatására növekedő orr lesz a legbizarrabb látnivaló. És valóban, mind az ártatlanokat börtönbe küldő majombíró, mind a kedves kis jó tündér és édesanyja, a megtermett csiga asszonyság érdekes perceket okozhat számunkra. Gepetto szerepében pedig egyenesen a csodálatos, mostanában ritkán látott Roberto Benignit találjuk.
A Pinokkió az impozáns vizualitás ellenére leginkább egy hetvenes-nyolcvanas évekbeli olasz gyerekfilm hatását kelti, mind a színészi játékok, mind a technikai megoldások tekintetében. A szegénység ábrázolásában is van valami a régi iskolából. Nosztalgia keríthet minket hatalmába: tényleg olyan, mintha ismét gyerekként ülnénk egy karácsonyi délelőtt a tévé előtt, és borzonganánk a mesékből előlépett élőszereplős karaktereken. Persze, ilyenkor nehéz elkerülni, hogy túltolják, és időnként már valóban idegesítő is lehet a nagy bizarrkodás, de jobbára azért marad szerethető, jó szándékú az egész.
Havel semmit nem ír alá, de azért egy kicsit nevetséges
Slávek Horák életrajzi filmje, a Havel volt talán mind közül a legkevésbé látványos produkció. A kommunizmus időszakát többnyire sötét képekkel szokás felrajzolni, itt sem történt ez másként. A cseh dráma a korábbi rendszer különböző szakaszaiba enged betekintést, mindezt az íróból lett köztársasági elnök portréján keresztül. A film ott ér véget, ahol az államfői indulás már körvonalazódik, így nevezhetjük ezt egyfajta sikertörténetnek is. A kommunizmus korszakát vizsgáló művek szeretnek itt véget érni, a rendszerváltásokat pár évvel követő csalódást már csak szőrmentén érintik.
Milyen ember Václav Havel a Horák-film szerint? Felületesen szemlélve: egy gyomorbajos szerencsétlen, akinek a fő pillanatokban helyén van a szíve, de akit sokszor igen nehéz komolyan venni. A történet elsősorban a feleségével való ellentmondásos kapcsolatára fókuszál, összességében pedig egy a szeretethez mindig visszataláló, de harmonikusnak közel sem nevezhető kapcsolat képe rajzolódik ki. A film egyik csúcspontján Havel közli a feleségével, hogy szerinte össze kellene költözniük hármasban, neki és a szeretőjének, plusz a feleségnek, de csak abban az esetben lehetséges ez, ha a nő ott hagyja az ő szeretőjét. Kifejezetten komikus jelenet, ami alatt a szolnoki mozi nézői közül többen gúnyosan nevettek fel. Az biztos, hogy a film egyáltalán nem próbálja idealizálni Havel karaktarét, de talán helyenként lehetett volna vele megértőbb, empatikusabb is.
A film sokat játszik színház és valóság egybejátszatásával, ami eleinte kifejezetten izgalmas, később viszont már unalmassá válhat. A különféle kihallgatásjeleneteknél, határhelyzeteknél a végén már előre érezzük, hogy Havel majd most is kisétál a díszletek közül, instruálva az adott jelenetet. Ahogy a sokadik alkalomra az is fárasztóvá válik, ahogy Havel gerincességét az hivatott megjeleníteni, hogy egy vállalhatatlan papírt nem ír alá, hanem azt jelentőségteljesen visszatolja az íróasztal másik oldalára.
Mindettől eltekintve érdekes életrajzi film ez, de nem árt utána bővebben utánaolvasni Havel életének, sorra véve drámáit is, hogy a lehető legpontosabb képet kapjuk róla.
A fesztivál nyitófilmjéről, az Evolúcióról később közlünk kritikát, ahogy interjút Mundruczó Kornél rendezővel is.
Az Alexandre Trauner Art/Film Fesztivál díjazottjai:
A legjobb látványtervezés: A fiak földje – Daniele Frabetti (A díjat a látványtervező személyesen vette át)
A legjobb látványtervezés, 2. hely: Egy éjszaka a Sohóban – Marcus Rowland
A legjobb látványtervezés, 3. hely: Pinokkió – Dimitri Capuani
Különdíj: Evolúció – Varga Judit „Csuti”
A tudományos versenyprogram fődíjai: Az éj fénye (szlovák); OIasz hold - Rocco Petrone és az Apolló útja (olasz)
A legjobb diákfilm: Mesék férfiakról (Doc Nomad)
