Rozsomák a Változó vadonban (Forrás: Wild Tales Productions)
Török Zoltán természetfilmjei mindig gyanakvásra késztetik az embert. Az elmúlt években sajnos egyre több animációs remekmű „élőszereplős” változatát készítették el. Odáig merészkedve, hogy még Az oroszlánkirályból, A kis hableányból, sőt, a Bambiból is gyártottak egy valódinak tetsző, de CGI-ra hangszerelt produkciót. A különbség csak annyi ezek között, hogy a Bambinál a jelek szerint még beszélni sem fognak a valódinak tűnő állatok. Tényleg, mintha csak elbáboznák nekünk a klasszikus mesét.
Nem tudnak nem ezek beugrani viszont, amikor Török bámulatos produkcióit figyelem. Félreértés ne essék: természetesen ég és föld a különbség színvonalban. Viszont a magyar alkotó munkái is olyan közel merészkednek az állatokhoz, azok pedig annyira természetesnek tűnnek, mintha valóban színészként álltak volna be eljátszani az életüket. A rendező eközben arról beszélt nemrég a Képmásnak adott interjúban: „olyan színészekkel dolgozunk, akik szinte sosem jönnek időben. Ha egyáltalán feltűnnek, akkor sem azt csinálják, amit mi szeretnénk.” És valóban, a Változó vadon – Az én Északom forgatása két évig húzódott eleve azért, mert a korábbi koncepciók idővel ellehetetlenültek. A rozsomákok kerültek volna a középpontba, de hiába, az egyik hím megette a kölyköket, így volt család, nincs család. Máskor meg a technikai eszközök havazódtak be, ezért ismét újratervezésbe kellett fogni. Végül azért sikerült belevágni, így szerencsére viszonylag gyorsan követhette a film az előző munkát.
A Vadlovak elsöprő siker volt 2021-ben, az azt tíz évvel megelőző Vad Magyarország még inkább. A hosszú ideje Svédországban élő Török régóta szeretett volna természetfilmet forgatni a skandináv vidékről is, a Változó vadonnal pedig sikerült felül is múlnia a várakozásokat. Sokkal változatosabb lett, mint amilyennek a koncepció alapján ígérkezett: egyszerre szól a helyi állatvilágról, a környezet változásairól, a nagyon különböző tájakról, környezetszennyezésről vagy épp túlhalászásról. A cím is arra utal, ahogy ez a vidék az elmúlt évtizedekben, az előző száz évben fejlődött, jó vagy rossz irányba változott. Török filmjei úgy tudják a hasonlóakat elmesélni, hogy közben mégsem érezzük szájbarágósnak, kioktatóan edukatív jellegűnek.
A hangsúly itt a környezet csodálatán, az apró rezdülések megfigyelésén és közben a nagykép bemutatásán van. Török mindkettőhöz ért, a Változó vadonban jó arányérzékkel vegyíti a kettőt. A laikus nézőben persze leginkább az ragadhat meg, mennyire közel képes kerülni az egyes állatokhoz. Miközben mi hozzászoktunk ahhoz, hogy még a két háztömbnyire lévő macskát sem sikerül magunkhoz édesgetnünk, addig Török szinte testközelből tudja megmutatni különleges halak és madarak násztáncát, egymással vetélkedését. Molnár Piroska pedig mintha tényleg azt narrálná nekünk, ami az állatoknak ki lett adva feladatként.
„Alkalmazkodom a környezethez ugyanúgy, mint az állatok”
Török Zoltánnal, a Vadlovak – Hortobágyi mese rendezőjével beszélgettünk a vadászat stigmatizáltságáról, a klímaváltozásra figyelmeztető természetfilmekről és arról is, miért a világ egyik legfélreértettebb állata az aligátor. Interjú!
Különösen igaz ez a film egyik legemlékezetesebb jelenetére, melyben egy sarki róka és több dolmányos varjú kerülgeti egymást a rénszarvastetemért, hogy aztán egy kósza rozsomák mégis elüldözze az addig fölényben lévő bundást. Ahogy a halak közelről felvett párzási jeleneteinél, úgy itt is azt érezzük, hogy ennyire tökéletesen rögzíteni egy hasonló eseménysort emberfeletti munka lehet. A kúpos fókák életébe is szinte bensőséges betekintést nyerünk, de előkerülnek jávorszarvasok, erdeipockok, sőt, még pajzsos cankók is. A jól ismert északi élőlények, melyeket a kicsik is rajongva szeretnek, ahogy az olyanok is, amelyekről itt hallunk életünkben először.
Családibb jellegű film ez a korábbiaknál, és nemcsak abból a nyilvánvaló okból, hogy Török a családjával túrázik a film egyes részein. A kisebbek ugyanúgy megtalálhatják benne a számításukat, mint azok a felnőttek, akik elsősorban a klímaváltozás körülményeire, az északi sajátosságokra kíváncsiak. A filmből kiderül, bőven vannak problémák a svédeknél is, hiába tekintenek rájuk sokan a klímavédelem tekintetében bezzegországként. Beszélhetünk a speciálisan skandináv viszonyokról, de olyasféle szennyezésekről is, amelyek máshol is általánosak. Az egyik legmegrendítőbb mondat volt, amit Török az Urániában tartott díszbemutató után is kiemelt: sokan annyira vágynak a természetbe, hogy épp az oda eljutás érdekében kezdenek környezetpusztító tevékenységbe. Az emberi beavatkozás egyébként is gyakran jár ezzel, főleg, ha ipari mértéket kezd ölteni. A fókák így jég nélkül maradnak, amihez egyes fajok tudnak valamennyire alkalmazkodni, mások egyáltalán nem. Közben pedig megjelennek olyan madarak is Svédországban, amelyek természetes élőhelyének korábban Közép-Európa számított. A rendező megmutatja azt is, milyen hosszan borított korábban jégpáncél olyan vizeket, melyek most már tíz éve nem fagynak be.
Török Zoltán kifejezetten jó szériát tudhat maga mögött, de említést kell tennünk persze a stábtagjairól is, fontos feladatot látnak el az egyes operatőrök, hangmérnökök, szakértők egyaránt. Ahogy a zeneszerző, a film hangulatát megalapozó Kolja Erdmann szintén. Csak remélni merjük, hogy a következő film is viszonylag gyorsan, néhány év múlva követi majd ezt a mostanit.
Változó vadon – Az én Északom. Svéd-magyar természetfilm, 60 perc. November 14-étől a mozikban.
