A nyár legjobban várt filmjei – talán logikusan is – a leginkább megosztóak lettek. Különösen a Barbie-ról mondható ez el, amelyet már a bemutató előtt, illetve azóta megtekintés nélkül is sokan bírálnak. De az Oppenheimer esetében is vannak, akik számára a film csak akkor lett volna elfogadható, ha igazi antihőssé teszi meg az atombombát feltaláló tudósokat.
A Barbie-t illetően számítani lehetett persze az ideológiai alapú kritikákra, ha valaki ismeri Greta Gerwig munkásságát. Nem volt kérdéses, hogy tőle a legkevésbé sem buta, felszínes szórakoztatást fogunk kapni. Korábbi rendezéseinek is központi témáját adták a nemi szerepek, illetve főként a nők nehezebb érvényesülése, az előítéletek leküzdése. A Kisasszonyok-feldolgozásnál érződött ez igazán. Számomra már kissé sok is volt ott mindez, míg a korábbi Lady Bird viszont abszolút szórakoztató, friss lendületű film tudott lenni. A Kisasszonyoknál azt éreztem, hogy annyira túlerőltette a mondanivalót, hogy a végén már inkább csak fárasztott.
Nem annyira meglepő tehát, hogy Gerwig feminista tanmesét formált a Barbie-ból. Most viszont szerencsére sikerült megtalálni a középutat: nemcsak mondanivalót kapunk, de végtelen öniróniát, komolytalanságot, vicces filmes utalásokat és egy szerethető történetet is. Gerwig filmjével szemben igazán felesleges az a fröcsögő ellenségesség, amelyet egynémely ellenzője tanúsít. Bármennyire is erős legyen az ideologikussága, mégis csak egy könnyed nyári limonádé ez. Amely ráadásul nagy vonalakban nem állít semmi olyasmit, amivel ne érthetne még az is egyet, aki idegenkedik a feminizmustól. Való igaz viszont, hogy – akárcsak a feminista megnyilatkozások esetében általában – a film is olyan megkérdőjelezhetetlen hévvel, öntudatossággal mondja, amit mond, hogy mégis könnyű visszahőkölnünk. És azt mondanunk: szép, szép, de azért ha tíz helyett csak nyolcszor hangzik el a „patriarchátus” kifejezés, akkor is tökéletesen érthető lenne. Más szerint viszont épp ettől a folyamatos ismételgetéstől válik végül igazán viccessé a dolog. Nem tudom. Én mégis inkább azt gondolnám, hogy nem ez adja a film igazi humorát.
Könnyű eközben arra az értelmezésre jutni, hogy a film valójában leginkább férfiellenes, és a nőuralom előnyeire hívná fel a figyelmet. Hiszen ennek visszaállításán fáradoznak Barbie-világ lakói, miután Ken a közösséget (férfiakat és nőket is egyaránt) a férfiközpontúság felé tolja. Greta Gerwig és Noah Baumbach története szerint Ken gyakorlatilag belehipnotizálja ebbe a közösséget, a Barbie-nők későbbi öntudatra (vissza)ébredés pedig egyenlő a kijózanodással. (Ahogy a Facebook-értelmiségi elképzeli: elég csak hozzá egy öntudatos beszéd!) Pedig a film végső üzenete voltaképp az lenne, hogy egyik, másik sem tartható. A főhős Barbie (Margot Robbie) felismeri, hogy nem véletlenül nem érezte Ken igazán jól magát a korábbi világban. De miért sugallja akkor a film azt, hogy a vezető pozíciókban lévő nők okosak, bátrak, míg a férfiak ott is csak ugyanazok a fajankók maradnak? Miért nincs egyetlen értelmesebb férfikarakter sem, szemben nők tucatjaival? Erre válaszolják sokan, hogy kivételként ott a Barbie-világ Allanje (Michael Cera) – aki viszont inkább lesz szerencsétlen, magával mit kezdeni képtelen figura. Érthetetlen is, amikor egy váratlan harci jelenetben szinte Rambóvá vedlik át.
Greta Gerwig filmjének központi üzenetére ugyanakkor csak helyeselni lehet: egyenlőségre, közös uralomra van szükség, nem pedig a másik elnyomására. Ügyesen érzékelteti a film az ellentétén keresztül, mi a baj azzal a valós rendszerrel, ami a nők érvényesülését másodlagosnak tekinti. Más kérdés persze, mennyit értenek ebből a fiatalabb nézők. A Barbie viszont tipikusan az a film, amely mindegyik tábort meg tudja szólítani a maga módján. Nem biztos, hogy egy gyerek feltétlenül érteni fogja, mi az a patriarchátus, a cellulitisz, vagy hogy mi a baj azzal, hogy egy férfi lelkesen ajánlja fel: majd ő elmagyarázza a dolgokat. (Én sem mindig értem, éppen mivel miért van gondja a feminizmusnak. Időnként lehet olyan érzése az embernek, hogy bármibe bele lehet kötni, ha ez a cél. Hahó, mansplaining és metrón való terpesz!) Nem feltétlenül gond viszont ez, hiszen a gyerekek számára is kínál annyit a film, hogy jól ellegyenek vele közel két óráig.
A Barbie-ban a leginkább szerethető talán a humora, könnyedsége, zenés-táncos hülyéskedése. (Az I’m Just Ken című dal kötelező partisláger lesz!) Mind a főhősnő, mind Ken (Ryan Gosling) figurája kedvelhető, nem beszélve az olyan mellékszereplőkről, mint mondjuk a különc Barbie (Kate McKinnon), aki egyben jól reprezentálja, hogy a korábbi Barbie-világ sem afféle egalitariánus feminista paradicsom volt. Will Ferrell mint Mattel-főnök számomra már kicsit fárasztó volt. A Lego-kalandban, amivel egyébként is sok hasonlóságot mutat a film, sokkal szórakoztatóbban hozta ezt a karaktert. De a legjobb talán tényleg Ryan Gosling, aki a Plasztik szerelem (Lars and the Real Girl) után másodjára mutathatja meg, milyen is az a műanyag szerelem, amely mégis igazán valóságossá válik.
A Barbie-ban, akárcsak az animációs Legó-kalandban, épp azt dicsérhetjük, hogy a potenciális veszélyek ellenére nem válik reklámízű közhelyparádévá. Persze, reklám ez így is, de mellette ugyanúgy szórakoztató filmvígjáték, művészileg értelmezhető produkció. A végén pedig még egy szép, habár giccses megfejtést is kapunk anya-lánya kapcsolatokról, az élet értelméről, a lét végességéről és a halál rettenetéről. Az Oppenheimer mellett a Barbie-nak is helye lesz a jövő évi Oscar-gálán.
Barbie, amerikai vígjáték, 114 perc. Július 20-tól a mozikban.
