A világ legnagyobb, 31 ezer hektáros „üvegháza” Dél-Spanyolországban, Almería régióban van: az űrből is jól látható a fehér műanyag sátrak tengere. Jórészt migránsokkal termelik itt a zöldséget és gyümölcsöt, amely Nyugat-Európában, de a visegrádi országokban is a boltok polcaira kerül. A munkások egy része illegálisan érkezett Dél-Spanyolországba, Marokkóból vagy szubszaharai Afrikából.
Almeríában szinte mindenhol ez a látvány fogad: gyér növényzet, köves talaj, kék tenger az egyik oldalon, fehér fóliasátrak tengere a másikon. Ha egy közeli hegy tetejéről nézzük a tájat, olyan a fóliasátrak összefüggő felülete, mintha tényleg a tenger bukkant volna elő két hegy között. Ezért nevezik ezt a tájat angolul „sea of plastic”-nek, a műanyag tengerének. Spanyolországnak ez a része jórészt ebből az üvegházi zöldség- és gyümölcstermesztésből él.
A nagyüzemi mezőgazdaságnak azonban ára van: olcsó munkaerő kell hozzá, vagyis többnyire alacsonyak a bérek, nem ritka a fekete foglalkoztatás, és azoknak, akik Afrikából illegálisan érkeztek Európába, még a bizonytalansággal és az emberhez méltatlan lakáskörülményekkel is szembe kell nézniük. Munka viszont van számukra Európa zöldségeskertjében, ezért hát jönnek, illetve maradnak, és ha kell, felhúzzák a maguk kis települését téglákból, műanyagból, maradék faanyagból.
Ez történt a dél-spanyolországi San Isidro de Níjar városkától nagyjából három kilométerre is: a domb tetején falucska nőtt ki, ahonnan a műanyagtengerre lehet látni. Száz-kétszáz lakója lehet ránézésre, jórészt ghánaiak és kevés marokkói: sokan illegálisan érkeztek, vagy a tartózkodási engedélyük lejárta után is itt maradtak dolgozni. A körülbelül hétezer lakosú San Isidro megélhetését, ahogyan az egész régióét, elsősorban a várost körülvevő üvegházas zöldségtermesztés biztosítja.
Százezer embernek ad munkát Európa zöldségeskertje
A SOC-SAT (Mezőgazdasági Dolgozók Andalúziai Szakszervezete) itt működő szervezete az agráriumban dolgozók érdekeit képviseli. José García Cuevas, a szóvivőjük elmondja: a 2000-es évek eleje óta van a szervezetnek külön régiós irodája. Az első nagy vendégmunkás-hullám ennél jóval előbb érkezett, a nyolcvanas években, amikor még nagyon könnyű volt vízumot szerezni. A marokkóiakat és a kelet-európaiakat a szubszaharai afrikaiak követték.
Ma óránként 5 eurót lehet keresni a fóliasátrakkban végzett munkával, egy nap alatt 40-et (13 ezer forint) José García Cuevas elmondása szerint a munkaadókkal kialkudott minimálbér napi 55 eurónak felelne meg, ám ezt sokszor nem sikerül betartani. Azt mondja: ma a régió gazdaságaiban dolgozó nagyjából százezer ember nagy része migráns, és közülük 20 százalék lehet jelenleg az úgynevezett irreguláris, vagyis papírok nélkül Spanyolországban tartózkodók aránya. Jórészt ők alkotják a kis telep lakosságát is a város melletti dombon – azok közül, akiket mi kérdezünk, senkinek sincsenek papírjai.
Amikor ott járunk, éppen „közművesíteni” próbálják a telepet a szakszervezet segítségével. A vízforrást egy csap jelenti az út mellett, ennek a vizét vezetik fel csövekkel a házak mellé. José García Cuevas és a telep ghánai és marokkói lakói árkot ásnak a vízvezetéknek, és a domb aljában lévő csaphoz csatlakoztatják. Este lesz, mire fent a dombtetőn felharsan egy diadalmas kiáltás. Mától nem kell lesétálni a domb alján lévő vízcsaphoz, csak kiballagni a házak mellett elterülő ugarra, amelyet az eldobált szemétből ítélve időnként vécének is használni szoktak.
Ez sokat elmond a higiéniai körülményekről, bár az örökké nevető marokkói Dzsamila, aki este vendégül lát minket egy teára, saját vécét is beépített a házába, és a két apró szobába be van vezetve az áram: villanyrezsón fő a marokkói tea. A szomszéd soron az egyik asszony kenyérsütő kemencét is beüzemelt, mások is tőle hozzák a telepen a friss cipókat. Tisztaság uralkodik a legtöbb műanyagból, maradék fából és téglából eszkábált kunyhóban. Este sárga lámpafény hullik ki a házak közötti keskeny földutakra, és az emberek átjárnak egymáshoz trécselni.
„Csak nagyon gazdag van és nagyon szegény, közte semmi”
A fóliasátrakban ősszel kezdődik a szezon. – Szeptembertől lehet menni, és akkor sem mindig, csak amikor hívnak – világosít fel a huszonéves ghánai, Abdulként bemutatkozó fiatal férfi. Eredeti foglalkozása autószerelő. Az indokai, hogy miért van itt, a szokásosak: Ghánában nincs munka, de ha van, akkor sem lehet megélni a fizetésből. – Csak nagyon gazdag van, és nagyon szegény, közte semmi – magyarázza. Tétlenül állunk délután a vízvezeték egyre mélyülőárka mellett, sokan beálltak ásni, nem jut már hely és ásó egyikünknek sem.
A szintén ghánai Shadrackot az otthon maradt családjáról kérdezem: apja általános iskolában tanít, az édesanyja pedig egy üzletben eladó, és nagyon mélyen keresztény. Ez nem lenne meglepő: Ghánában a lakosság kétharmada keresztény, dinamikusan növekszenek az egyházak, a legtöbben különböző protestáns és pünkösdi felekezetek tagjai, a többiek katolikusok, muszlimok, vagy a törzsi vallások követői. Shadrack képeket is mutat az anyjáról a telefonján, jól megtermett, fekete néni, szigorú, fehér blúzban; el lehet képzelni róla, hogy nagy templomba járó. Shadrack most 23 éves, és talán benne is csak utólag tudatosult, hogy milyen könnyű meghalni a tengeren, azon az úton, amelyen ő is Európába érkezett. Mindenesetre nem sokat beszél erről, azt is lehajtott fejjel. Tíz órán át hánykolódtak a tengeren, félt. 2000 eurót fizetett egy csempésznek.
Shadrack arca mellett, ahogy utólag visszagondolok rá, bevillan néhány vízbe fúlt fiatal afrikai ember élettelen arca is: a fotókat egy temetkezési vállalkozó, Martín Zamora mutatta meg nekünk a telefonján, pár nappal később és néhány tíz kilométerrel arrébb, de még mindig Dél-Spanyolországban, Algecirasban. Évek óta önkéntesen segít a vízbe fulladt migránsok holttestének azonosításában és hazaszállításában. Az egyik fotó egy fiatal nő holttestéről készült, akinek megtalálta hozzátartozóit, így aztán volt egy olyan képe is a lányról, amely még annak életében készült. Legfeljebb húszéves, egy kávéházban ül, nevet. A tepsin sápadt és kifejezéstelen az arca.
Egyenes út a fekete munka világába
– Nem akartak lebeszélni a szüleid? – kérdezem Shadracktól. De ő azt mondja, a szülei megértették: Ghánában nincs munka, nincs jövő. Itt legalább van munka, és fizetnek, ghánai mércével rendesen. Fényképezni azért nem hagyja magát, talán a hatóságoktól való félelmében. Pedig aligha titok bárki előtt is, hogy ezek az emberek itt vannak Spanyolországban. Ma a „három éves szabály” jelent perspektívát az irreguláris migránsoknak: három év folyamatos spanyolországi tartózkodás után igényelhető tartózkodási engedély. Ez azokra is áll, akik esetleg illegálisan érkeztek. Ezen három év alatt viszont nem lehetséges legálisan munkát vállalni, a szabályozás tehát a gyakorlatban belépőt jelent a feketemunka világába.
A telep lakói elmondásuk szerint szorgalmasan gyűjtik a dokumentumokat, amelyek igazolják az itt tartózkodást: ez lehet nyelvtanfolyamon való részvétel, de akár egy könyvtári tagság is. 90 százalékuk ghánai, viszont a nők, akikkel találkozunk, szinte kizárólag marokkóiak. – Nem nőknek való ez a hely, a ghánaiak többségében fel sem merül, hogy családot hozzon ide – ezzel magyarázzák a ghánaiak. Marokkói asszonyok viszont élnek itt, többen gyerekekkel: délután egy ponyvával fedett, szőnyeggel letakart kis földdarabon teáznak a kunyhók között. A telepen mindent ellepnek a legyek, agresszívek, az ember száját meg a szemhéját veszik célba, odaszállnak újra és újra. Az asszonyok jó szívvel kínálnak, de az idő nagy részében csak mutogatunk; nem tudunk beszélgetni, nincs közös nyelv. A ghánaiakkal könnyű kapcsolatot teremteni, beszélnek angolul.
Bár Spanyolországban is okoz társadalmi feszültséget a migráció témája – a bevándorlásellenes Vox párt választásról választásra növelni tudja a támogatottságát –, a helybéli spanyolokról sem Abdul, sem Shadrack tud rosszat mondani: utóbbi szerint türelmesen segítenek, ha a bevándorlók elakadnak a spanyol nyelvben, és nem bánnak tiszteletlenül velük, amiért feketék. – A spanyolok jók hozzánk. Ha betegek vagyunk, kórházba mehetünk – teszi hozzá Abdul. Shadrack szerint a marokkóiak viszont „szeretnek harcolni”, ha nincs kivel torzsalkodni, akkor egymás között. De itt, azt mondja, nincsenek nagyobb konfliktusok: senki nem akarja, hogy kijöjjön a rendőrség. És hogy előre lehet-e lépni? Talán igen, csak ezt a három évet kell kivárni. Ha a jövőről kérdezem, Abdul például azt mondja: Málagába menne, a legközelebbi nagyvárosba, ha tartózkodási engedélyt kap. Ő is, Shadrack is arra vár, hogy lejárjon a mágikus három év – addig az egyetlen kézenfekvő lehetőség számukra, hogy elmerüljenek a fóliasátrak tengerében.
A szerző köszöni a Minority Rights Group, az Európai Unió és a Visegrádi Alap támogatását. A cikk a Minority Rights Group által szervezett tanulmányúton készült, az út költségét a Minority Rights Group állta, a programra az Európai Unió és a Visegrádi Alap biztosított forrást.
A cikk eredetileg a nyomtatott Magyar Hang II. évfolyamának 48. számában jelent meg.
