Megmutatták magukat a világnak a Szamarkandban csúsztalálkozót tartó „sanghajiak”. A többek között Kínát, Oroszországot, Indiát, Pakisztánt és Iránt is sorai között tudó szervezet újabb lépést tett afelé, hogy az úgynevezett nem nyugati világ, és az átalakuló egyre inkább többpólusúvá váló világrend egyik meghatározó bástyája legyen.
Most kezd felfigyelni a világ a Sanghaji Együttműködés Szervezetére (SCO), pedig a szövetség már a 22. csúcstalálkozóját tartotta a napokban az üzbegisztáni Szamarkandban. A biztonságpolitikai együttműködésnek indult, mára azonban már széleskörű politikai, gazdasági, kulturális és védelmi együttműködéssé alakult szervezet elődje az 1996-ban Kazahsztán, Kína, Kirgizisztán, Oroszország és Tádzsikisztán által alapított „sanghaji ötök” voltak. Hozzájuk csatlakozott Üzbegisztán, és alakult meg 2001-ben a Sanghaji Együttműködési Szervezete, amely 2017-ben Indiával és Pakisztánnal, majd most Iránnal egészült ki.
A teljes jogú tagság előszobájában toporog bebocsájtásra várva Belarusz, és hozzá hasonló megfigyelő státusszal rendelkezik még Mongólia, valamint Afganisztán. A partneri státus különböző szintjein kötődik a szövetséghez Azerbajdzsán, Kambodzsa, Mianmar, Örményország, Srí Lanka és Törökország, valamint Szaúd-Arábia, Katar, Kuvait, Bahrein, a Maldív-szigetek, az Egyesült Arab Emírségek, Szíria és Egyiptom. Már ebből a felsorolásból is látszik, hogy érdemes erre a folyamatosan bővülő szervezetre odafigyelni. Tekintélyt parancsoló, hogy a tagok már most is lefedik Eurázsia teljes területének 60 százalékát, a „sanghajiak” adják a világ népességének 41 százalékát, a globális GDP-nek pedig 24 százalékát.
A szamarkandi csúcsra emellett mindenekelőtt azért irányult kiemelt figyelem, mert hosszú idő után itt találkoztak újra személyesen Kína, Oroszország és India, az úgynevezett nem nyugati világ három bástyájának számító ország első számú vezetői. Emellett arra is sokan voltak kíváncsiak, hogyan fogadják a nyugati világból kiközösített Vlagyimir Putyint. Az is súlyt adott a csúcstalálkozónak, hogy a három nagyhoz most csatlakozott a regionális hatalom Irán, de ott volt Szamarkandban a NATO-tag Törökország elnöke is. S akkor a többi megjelent elnökről és miniszterelnökről még nem is beszéltünk.
De az is érdekelhette a szakértőket mindenképpen, hogy mi tart össze egy olyan szövetséget, amelynek tagjai között finoman szólva is feszült a hangulat. Gondoljunk csak arra, hogy két éve még katonai összecsapás volt a kínai-indiai határon, de India és Pakisztán sem eszik egymás tenyeréből. Azerbajdzsán és Örményország között éppen a találkozó előtti napokban lángolt fel ismét az ellentét, és a másfél napig tartó összecsapásoknak vagy 200 halottja volt. A tádzsik-kirgiz határon pedig még a tanácskozás idején is nehézfegyverekkel lőtték egymást a felek. De a tagok közül Oroszország és Kína is a világrend alakulását jelentősen meghatározó háborúban, illetve sokak szerint az előtt áll. Moszkva Ukrajnával, míg Kína Tajvannal. S akkor még nem beszéltünk Afganisztánnak az amerikai kivonulás után megnövekedett problémáival.
A kérdésekre nagyrészt választ is kaptunk. A három nagy egyértelműsítette, hogy a globális hatalmak közötti viszony új típusát honosítanák meg, nem törekednek dominanciára, a világot biztonságosabbá és stabilabbá tennék, és a többpólusú világrendben érdekeltek. Még egyértelműbben fogalmazva, nem tetszik nekik a világ jelenlegi, az Egyesült Államok által meghatározott játékszabályai. Az orosz elnök számára az volt a legfontosabb, hogy demonstrálja, országát nem lehet elszigetelni. Bár Vlagyimir Putyin reputációját nem erősítette a harkivi fronton elszenvedett vereség, kapott is néhány fricskát – Hszi Csin-ping és Norendra Modi is érzékeltette vele, hogy nem igazán ért egyet az Ukrajna ellen indított invázióval, néhány vezető tudatosan vagy véletlenül meg is várakoztatta –, a „sanghajiak” azonban felsorakoztak Oroszország mögé, és tovább segítik Moszkvát a szankciók hatásainak leküzdésében is. Putyin pedig levonhatta a tanulságot, hogy nemcsak azért kell erőt demonstrálnia, hogy elérje a háborúval kitűzött céljait és megnyugtassa a tőle nagyobb keménységet váró hazai közvéleményt, de Oroszország jövőbeli regionális és globális súlyát is alapvetően határozza meg a háború kimenetele.
Azt is láthattuk, hogy a „sanghajiak” a kétoldalú feszültségeket a nagyobb cél érdekében pragmatikusan szőnyeg alá tudják söpörni, és e sokszínűség összefogását segíti a szövetség lazasága. Egyelőre a szervezetet erősítik a terrorizmus és a szeparatizmus elleni harctól a közlekedési vagy energetikai infrastruktúrán át a gazdasági együttműködés erősítéséig terjedő közös kihívások, a legnagyobb összetartó erő pedig az amerikai arrogancia elutasítása. A „sanghajiak” előtt még hosszú út áll addig, hogy meghatározhassák magukat a Nyugat alternatívájaként, vagy legalábbis az úgynevezett nem nyugati világ egyik bástyájaként, a látványos bővülés azonban mutatja a szervezetben rejlő potenciált, és az első nagy lépést már megtették abba az irányba, hogy kilépjenek a regionális keretekből.
