Szánhúzó kutya rohan az antarktiszi télben, nyomában egy helikopterrel. A valószínűtlen fogócska hirtelen komollyá válik, amikor a járműről lőni kezdik az állatot, majd gránátokkal próbálják elpusztítani, sikertelenül. A kutya egy amerikai kutatóbázisra menekül, de üldözői – mint kiderül, norvégok – oda is követik, és egyikük egészen addig tüzel rá, amíg az amerikaiak egy fejlövéssel le nem terítik a vadászt. Ha beszéltek volna norvégul, talán másként tesznek, de jóhiszemű állatbarátként a jenkik befogadják az ebet. Mire rájönnek, hogy hibát követtek el, már késő.
John Carpenter amerikai rendező A dolog (The Thing) című mesterműve négy évtizede csúnyán megbukott. Az 1982. június 25-ei bemutatót követően sorra jelentek meg a lehúzó kritikák, a szakírók ridegnek, felszínesnek, pesszimistának és hiteltelennek bélyegezték a filmet, ami a pénztáraknál sem teljesített jól. A kudarcot később a közhangulattal és a sci-fi dömpinggel magyarázták: A dolog a Szárnyas fejvadász és a Star Trek mellett az E. T., a földönkívülivel versengett a moziban, és a Steven Spielberg esetlen űrlényéből sugárzó jósággal szemben esélye sem lehetett a nihilista tónusnak.
Carpenter nem mártja népmesei mázba a történetet, a túlélésért folytatott küzdelem rettenetét nyersen, a legtisztább formában tárja elénk. A kutya alakjában idegen lény jut be az amerikai bázisra, különleges képessége, hogy tökéletesen asszimilálódik, vagyis a másik élő szervezetet megtámadva bekebelezi, majd megkülönböztethetetlen imitációként újraalkotja azt. A másolat immár nem ember (kutya stb.), hanem űrlény, ezt azonban rajta kívül senki sem tudja, a „dolog” pedig nem fedi fel titkát a többiek előtt. A hajsza így az ismeretlen fertőzés után folyik, a kutatóbázis személyzete a láthatatlan ellenséggel küzdve elveszíti minden bizalmát: bárkiben ott rejtőzhet a szörny.
A norvég bázison tett látogatás után a szereplők és a nézők is pontosan tudják, mire számíthatnak, ahogy a skandináv állomást, úgy az amerikait is szép lassan felszámolja majd a lény. Tovább nehezíti az emberek dolgát, hogy az idegen organizmus eredetére fény derül, a céljára azonban nem. Egy számítógépes becslés szerint ugyan 27 ezer óra (három év) alatt a Föld egész népességét átváltoztathatja, de egyáltalán nem biztos, hogy ez a terve, talán csak vissza akar jutni a bolygójára, és valójában önvédelemből cselekszik. A sci-fik és horrorok kötelezően szájba rágott igazságaival szemben A dolog csupán sejtet, jelez és a kérdésekre újabb kérdésekkel válaszol.
Ami nem jelenti azt, hogy valahol a mélyben ne állna össze a történet: a legapróbb részletekig kidolgozott sztorinak létezik pontos magyarázata, van egy megkérdőjelezhetetlen menetrend, ennek megfejtését azonban az alkotók egészében a közönségre bízzák. Feltehetően ezért is jött lassan a siker: A dolog messze megelőzte a korát, és csak miután VHS-en is kiadták, indult el hódító útjára. Ki fertőz meg kit, ki tereli a másikra a gyanút, ki szabotálja a vizsgálatot, és a legfontosabb: az utolsó két túlélő vajon ember, vagy az idegen organizmus ott rejtőzik valamelyikükben? Ezek a kérdések a mai napig izgatják a rajongókat, akik újabb és újabb elméletekkel magyarázzák a „dolog” földi működését.
A sci-fi- és horrorfilmek specialistájaként ismert Carpenter több kultikus alkotást rendezett – Halloween, A köd, Menekülés New Yorkból –, de alighanem A dolog a legjobb munkája. Ebben a filmben került a legközelebb a létezés alapját adó félelem, a másiktól való rettegés tökéletes ábrázolásához. Amikor az ember már csak látványra ember: ennél aligha találhatunk érzékletesebb metaforát az elidegenedés folyamatára.
Ennio Morricone minimalista zenéje pedig csak fokozza a paranoiát, amely a film egyik kulcsmondatában tetőzik: „Várunk itt egy kicsit, és meglátjuk, mi történik” – mondja a lángoló épületek között az egyik túlélő. Ha a tűz elalszik, megfagynak, de lehet, hogy nem is kell addig várniuk, hogy történjen valami.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/26. számában jelent meg június 24-én.
