Október végén az ukrán mozik is bemutatják Denisz Taraszov történelmi drámáját, a Diagnózis: másként gondolkodót (Diagnosis: Dissent) – már ahol még maradtak épen filmszínházak. A forgatás a háború kitörése előtt befejeződött, de az utómunkálatok már a stúdió pincéjében zajlottak, jelenleg pedig több színész is a harctéren védekezik. Denisz Taraszov a szolnoki Alexandre Trauner Art/Film Fesztiválra (ATAFF) kísérte el a szovjet idők elnyomásáról sokkolóan erősen mesélő filmet. A rendező erősen kétli, hogy Oroszországban valaha is bemutatnák a munkáját.
Békeidőben is a kimondottan erős produkciók között tarthatnánk számon a fiatal ukrán rendező, Denisz Taraszov filmjét. Különösen, hogy keleti szomszédunk filmterméséből kevés jut el hozzánk, amikor pedig igen, akkor is inkább csak olyanok, mint Volodimir Zelenszkij A nép szolgája című sorozata. A Diagnózis: másként gondolkodó viszont nyugodtan odatehető az előző rendszerrel bátran szembenéző európai alkotások, A mások élete, a Mű szerző nélkül, a Nem hagytak nyomokat vagy a Hidegháború mellé. Taraszov filmje, hasonlóan Fabricius Gábor 2021-es Eltörölni Frankot című nyomasztásához, a politikai alapú kényszerpszichiátria embertelen világát mutatja meg.
A 2023-ban elkészült film az elképzeléseinknél is sokkolóbb látleletet nyújt a szovjet rendszer valóságáról. Persze nem tudjuk úgy nézni, hogy ne a mai folyamatok járjanak a fejünkben. Aktuális utalás viszont csak a film legvégén található, amikor a felirat arról tájékoztat bennünket: hasonló módszereket egyes beszámolók szerint bevetettek már az oroszok által megszállt Krím területén. Mindenesetre ettől még szó sincs a mostani háborús állapotokról szóló vádbeszédről, sem politikai pamfletről – bár az is igen fontos munka lenne. Meglepő tehát, hogy a rendező elmondása szerint sem a Berlinale, sem Cannes vagy Velence nem kért a filmjéből. Igaz, az egyiken meg sem tekintették szerinte a visszautasítás előtt. Viszont a Berlini Filmfesztiválról már olyan visszajelzés érkezett hozzá, hogy a film túlzottan átpolitizált. Meglepő, ha ez valóban elhangzott, hiszen az ukránok küzdelmét a nemzetközi filmfesztiválok az elmúlt években láthatóan méltányolták, Cannes pedig még Volodimir Zelenszkij bejelentkezését is elbírta. Annál inkább örülhetünk, hogy az idei szolnoki Alexandre Trauner Art/Film Fesztivál versenyprogramjába bekerült a film, amelyet még a rendező is elkísért a rendezvényre. A Tiszapart Moziban tartott, csütörtök esti vetítést követő beszélgetésen pedig hosszan méltatta a harcoló ukrán nemzettársai kitartását, és a filmje üzeneteként azt fogalmazta meg: nem szabad feladni a küzdelmet. – Hatalmas hála azoknak, akik harcolnak, és fegyverrel a kezükben biztosítják azt, hogy mi tudjunk dolgozni és alkotni – fogalmazott.
Denisz Taraszov Szolnokon (Fotó: Lakner Dávid)
A filmet nézve persze végig az járhat a néző fejében, hogy mindezt valóban képesek voltak-e leforgatni a háborús Ukrajnában. A válasz erre, hogy nem, a Taraszov-mű felvételei még az orosz támadás előtt befejeződtek. Az utómunkálatokat viszont már a stúdió pincéjében végezték, a főszerepet játszó Kostyantyn Temlyak pedig nem is tudott volna társulni a rendezőhöz, miután jelenleg is a légierő kötelékében harcol. A Dudás Viktor filmes újságíróval, egykori Vox-főszerkesztővel beszélgető rendező ezt megtoldotta azzal, hogy három további szereplő szintén a harctéren van. A Diagnózis: másként gondolkodó bemutatója az Odesszai Filmfesztiválon volt, ahol fontos jelöléseket kapott, hasonlóan a Varsói Filmfesztiválhoz. Az ukrán mozik október végén mutatják be, már ahol még maradtak épen filmszínházak. Az ország középső és nyugatabbi részein inkább, keleten már kevésbé. Sajátos az is, ahogy Taraszov a jelenlegi ukrán filmgyártást jellemezte. Hasonlóan ugyanis a korábbi világháborús tapasztalathoz, Ukrajnában is igyekeznek most többen vígjátékokkal a mozikba csábítani, hogy a nézők kicsit fellélegezzenek, tudjanak hova menekülni a borzalmas hétköznapok elől. Az állami finanszírozás persze jelenleg vegetál, és a körülmények sem engedik a normális filmezést. Így magánpénzből igyekeznek különböző munkákat létrehozni, Taraszov is dolgozott nemrég egy dokumentumfilmen.
A szovjet időkbe visszanyúló film persze nem nyugtatja túlzottan az idegeket, és a rendező sem tudja még, pontosan milyen hatása lesz, de mindenképp szeretne vele erőt adni, segíteni lefojtott traumák feldolgozását is. Hiszen még bőven élnek olyanok, akik megtapasztalhatták az egészet: a tanácsadójuk maga is politikai fogolyként került kényszerkezelés alá, a forgatókönyv írásánál erősen építettek az ő emlékirataira. A főszereplőt, Andrej Dobzsenkót viszont több különböző karakterből gyúrták össze. A férfi megidézi több más, hasonló jellegű film hőseit is: lázadó típus, aki odavan a korabeli nyugati rockzenéért (Deep Purple, Led Zeppelin, The Rolling Stones), a rendszer adta kereteket, a kényszerű gerinchajlítást pedig nem hajlandó elfogadni. A szovjet rezsim alatti Kijevben pedig elég csak egy önkényesen adásba küldött vad rockdal, hogy máris példát kívánjanak statuálni rajta is. Arra viszont, ami a politikai foglyokat is összegyűjtő elmegyógyintézetben zajlik, a legkevésbé sincs felkészülve. A Szovjetunióban egykor valóban fiktív diagnózist („lassú skizofrénia”) alkalmazva zárták el a politikailag kényelmetlennek ítélt embereket, az ebből fakadó botrány hatására pedig még inkább elszigetelték a szovjet pszichiátereket a nemzetközi közösségtől.
Taraszov a szolnoki beszélgetésen úgy fogalmazott: sokan fogják azt gondolni, hogy ez egy nagyon kemény, nehéz film, de ő csak a valóságot mutatta be. Ha pedig megnézzük – tette hozzá –, hogy mi történt Bucsában is, még kevésbé hihetjük a realitástól elrugaszkodottnak azt a szintű kegyetlenséget, amit a filmben látunk. A rendező szerint az orosz közönséghez nem is fog eljutni a filmje, pedig szívesen megmutatná azt számos orosz rendezőnek, például az ukrajnai inváziót harcosan támogató Nyikita Mihalkovnak. Egyébként úgy tartja, az orosz filmelit nagyrészt okos emberekből tevődik össze, akik sok mindent látnak, sok mindent értenek, de nem mernek megszólalni, mert félnek. Taraszov szerint Lenin, majd a Gulág óta ez a félelem nem múlt ki az emberekből, a jelenlegi orosz rezsimet látva érthető módon.
A büntető pszichiátria a totalitárius rezsimek egyik módszere, Kínában is bőven látunk erre példát – hangzott el a rendezőtől. De a nyugati filmtermést is vehetjük, Dudás Viktor nem véletlenül utalt visszatérően a Száll a kakukk fészkére című Milos Forman-rendezésre. Taraszovtól elhangzott az is: a Varsói Filmfesztiválon odament hozzá egy kínai rendező, hogy megosszon vele több hasonló, náluk megtörtént esetet. De elhangzott a kínai alkotó részéről, hogy náluk egy ilyen jellegű filmet lehetetlen lenne elkészíteni.
Az ukrán rendező az ATAFF színpadán úgy fogalmazta meg a film üzenetetét: a család és a gyerekek iránti szeretetet, valamint az áldozathozatal fontosságát szeretné képviselni. Azt, hogy épp a gyerekekért, a jövő nemzedékért érdemes kiállni, hogy a következő generációknak ne kelljen elnyomás alatt élniük. Ajánlja művét azoknak is, akik esetleg nosztalgikus érzéseket táplálnának a Szovjetunió iránt, visszasírnák az akkori időket. A film egyébként a tervek szerint idővel felkerül majd valamelyik nagyobb streaming-szolgáltatóra, a Netflixre vagy a Maxra. – Nem is az volt a szándékom, hogy kínzásról szóljon a film, inkább a szabad szellemről, szabad életről, és hogy az ember úgy éljen, ahogy valóban szeretne. Ne egy diktatúra legyen a vezérfonala az életnek, hanem a szabad akarat – hangzott el a rendezőtől a csütörtök este fél tizenkettőkor zárult beszélgetésen.
