A szolnoki Alexandre Trauner Art/Film Fesztivál három filmjéről írunk ezúttal hosszabban. Megnéztük, hogyan sikerült a Nem hagytak nyomokat, A falu szeme és az Ida regénye. Akadtak itt a lengyelországi rendőrállammal szembekerülő fiatalok, összeesküvéselmélet-hívő cseh falubéliek, de még Gárdonyi romantikus hősei is.
Az elmúlt tíz évben mintha jóval hosszabbakká váltak volna a filmek. Míg korábban a sztenderd másfél óra azt jelentette, hogy 85-95 perces munkák születnek, addig ma már örülhetünk, ha valamit „megúszunk” száz perccel. Még néhány éve is elképzelhetetlennek tűnt, hogy vígjátékok, sőt, animációs filmek két óra közelébe merészkedjenek. Talán a streamingen hódító minisorozatok hatása is, hogy az alkotók ma már képtelenek röviden kifejezni magukat. Senki nem érti már, mit jelent az, hogy a kevesebb néha több.
Korábban is akadtak viszont filmek, amelyeknél egyáltalán nem éreztük soknak a kimondottan hosszú játékidőt. Az utóbbi években is láttunk ilyeneket. A Mű szerző nélkül három órája például meglepően gyorsan telt el. A Marilyn Monroe életét feldolgozó Szöszi már ellentmondásos lehetett. Jogosnak érezhetjük, hogy a nyomasztó történet ilyen intenzitással tálalva sok lehet 166 percen keresztül. Esetleg, ha az ember két-három részletben nézi, jobban befogadható. Jelen sorok szerzője mindenesetre ki volt békülve a Szöszi játékidejével is.
Jan P. Matuszynski történelmi drámája, a Nem hagytak nyomokat az az eset, amikor gyakorlatilag nem tudjuk nem egyben végigülni a 160 perces filmet. A feszültséget ugyanis folyamatosan fenntartja a rendező, a néző pedig végig azért szorít, hogy pozitív kimenetele legyen a látottaknak. Jellemző, hogy elhisszük, a kommunista Lengyelországban is lehet esélye az igazság győzelmének. És annak, hogy egy rendőrállam is képes az önkorrekcióra. Főleg, hogy a film elején úgy tűnik, ennek a lehetőségét felsőbb körökben sem vetik el. A Nem hagytak nyomokat viszont egyértelművé teszi, hogy egy ilyen rendszer egyszerűen képtelen rá, hogy a visszaéléseket megfékezze, azok esetében példát statuáljon. Tanulságos történet, melyben egy végzetes rendőrségi előállítás után az események több szálon futnak tovább. És hiába hisszük, hogy a saját bőrüket menteni kívánó piti egyenruhásokat fogják végül megfékezni. Ők ugyanis sokkal inkább ismerik a rendszert, így azt is, hova kell befurakodni, kiket és hogyan kell megfélemlíteni, hogy végül a bűnhődésnek semmi esélye ne maradjon.
Matuszynski filmje, ahogy azt mindenki kitalálhatta, valós történeten alapul. A Szolidaritáshoz közel álló ellenzéki költőnő, Barbara Sadowska fia épp a sikeres érettségijét ünnepli barátjával, amikor a rendőrök előállítják őket. A papírjaikat követelik, amikor pedig azokat nem adják elő, a rendőrségre hurcolják, majd kegyetlenül megverik őket. Pontosabban Sadowska fiát, míg a barát, Jurek a szoba másik végéből kénytelen figyelni ezt. Miután Grzegorz életét veszti, a kétségbeesett édesanya úgy dönt, nem hagyja annyiban a történteket, és megpróbál bírósági úton elégtételt venni. Amivel rögtön veszélybe is kerül Jurek, ő és a környezetükből mindannyian, még a halálra vert fiút ellátó mentősök is.
Mégis: a Grzegorz melletti látványos felvonulás, a Szolidaritás jelenléte, a nyugati sajtó figyelme mind azt sugallják a néző számára, hogy a meccs végső soron kétesélyes. Hogy bár a kommunista hatalom, úgy tűnhet, még ereje teljében van, de azért mindent már nem tud megtenni. Elhisszük azt is, hogy a hatalmasságok figyelmeztetéseit semmibe veheti egy ellenzékibb érzelmű ügyész, és megteheti, hogy az ügynek lelkiismeretesen utánamenjen. Elhisszük, mert úgy tűnik, mintha ő is elhinné ezt. A Nem hagytak nyomokat a látszatok filmje. A hité, hogy ha a rendőrök direkt oda is figyelnek arra, hogy ne hagyjanak külsérelmi nyomokat, de az egyértelműen szétroncsolódott belső szervek mindent elárulnak. A hité, hogy ha az elnyomó rendszer a megfélemlítésre és az erőszakra is épül, azért ez végső soron a látszat, és belül van még esély elérni valamit. A módszeresen felépített történet viszony bizonyítja, hogy egy ilyen rendszer mindenkit képes utolérni, korrumpálni vagy csak az életerejét végletesen letörni. És végül az, aki utoljára állva marad, hiába mondogatja egyre kétségbeesettebben az igazságot, mert nem lesz, aki meghallja. Rendkívül erős, fojtogató erejű film, amely végül az azóta történtek összefoglalásával üt egy utolsót a nézőn. Kijár a produkciónak minden elismerés.
Rögtön a Nem hagytak nyomokat után vetítették a már címében is szórakoztató cseh szatírát, a Somewhere Over the Chemtrails-t. A magyar cím kicsit kevésbé vicces: A falu szeme. Sajnos az utóbbi jobban illik a végeredményhez, miután a film nem váltja be ígéretét, és nem lesz belőle valamiféle olyan őrült szatíra, mint mondjuk a tavalyi Cinefesten volt A szent lélek. Sőt, egy darabon tarthatunk még attól is, hogy Adam Koloman Rybanský filmje valójában csak kioktatni akar, illetve bemutatni a „buta falusi” prototípusát, aki lám, még azt is elhiszi, hogy ecettel kell védekezni az égből érkező veszedelemmel szemben. Szerencsére aztán a karakterek mégsem válnak egydimenzióssá, tapasztalhatunk mindenkinél valamiféle fejlődést, így A falu szeme végül nem lesz kiáltvány a könnyen fasizálódó Egyszerű Ember ellen. A film hosszát viszont végre dicsérhetjük: 87 perc ebből valóban tökéletesen elég is. Rybanský egy cseh falu négy húsvéti napját, illetve az azt követő „kijózanodást” mutatja meg. Ebben a négy napban dolgunk lesz mindennel, amivel csak lehet: színesbőrű migránsoktól való rettegéssel, chemtrail-csíkokkal és ecetes kúrával, valamint előkerül még egy Allahra hivatkozó, fenyegető üzenet is.
Persze az elején sejtjük már, hogy nincs semmiféle külső gonosz, a falusiak maguknak köszönhetnek mindent. Olykor-olykor didaktikussá válik az összkép, viszont kétségkívül akadnak eredeti, nagyon is szórakoztató pillanatok. Az előbb mindenkit védeni akaró polgármester túlkompenzálása, majd a „biztonságossá válás” lelkesült közhírré tétele például abszolút ilyen. Aztán valóban megrendítő az is, amikor szembesülünk vele, miféle drámák húzódnak meg a háttérben. Megértjük végül azt is, miért érzi úgy a falu magányos öregje, hogy azzal hozhatja vissza élete értelmét, ha egy nem létező veszéllyel riogatja a falubélieket. Hogy végül mégsem ő legyen az, aki valami végzetesnek tűnőt lép meg. Összességében szórakoztató, ha helyenként kicsit kioktató jellegű film ez, egyszeri megtekintésre mindenképp érdemes.
Szintén dicséretes Goda Krisztina új filmjének hossza. De hát a nyolcvan perc egy tévéfilm esetében nem is olyan meglepő. A veszprémi Mozgókép Fesztiválon interjúztunk a rendezővel, akkor hosszan beszéltünk a Gárdonyi-adaptációkról és arról, mit lehet kihozni egy tévéfilmből. Az Ida regénye láthatóan valóban nem akar több lenni annál, ami. Ez esetben egy kosztümös, az alapanyaghoz voltaképp konzervatív módon nyúló filmnél, amely viszont közel másfél órában képes arra, hogy a képernyő/vászon elé ültesse a családot. Őszintén szólva mégis csak sajnálhatjuk azt, hogy ebből egy-két vetítésnél nem tartanak többet, mert családi programhoz kiváló az Ida regénye. De még hangulatosabb lehet egy ilyen filmet, mondjuk, ünnepek alatt a tévében nézni. Délelőttönként számtalan hasonlóra ébredezhettünk annak idején, mielőtt belevágtunk volna a délutáni készülődésbe, esetleg utazásba. A szolnoki közönség szintén abszolút jól vette a filmet, különösen annak poénjait. A mostani adaptáció nagy előnye, hogy képes a romantikus, tulajdonképpen giccses történetet humorosra venni, ezt is – mondhatni – családbarát módon téve. Nagy eredetiséget, provokatív viccelődést nem érdemes várni, de hát műfajidegen is lenne tőle.
A filmet a veszprémi Óváros téren forgatták, az arrafelé otthonosan mozgók örömmel ismerhetik fel a jól ismert épületeket. A történelmi utcácskák ezúttal Ó Ida (Mentes Júlia) és Balogh Csaba (Rohonyi Barnabás) egyre több érzelemmel átitatott látszatházasságának biztosítanak díszletet. Mentes kifejezetten szerethető a főszerepben, míg a mellékszereplők közül főleg Stefanovics Angéla marad emlékezetes. Mondhatjuk, hogy ő sosem tud igazán kibújni a bőréből, és elég csak megszólalnia, hogy azzal már szórakoztasson. Egyébként a többiek, így Bata Éva, Mészáros Béla és Kovács Lehel is jól működnek a szerepeikben. A történetet illetően persze már akadhatnak kétségek az emberben, de itt persze mutogathatunk a Gárdonyi-alapanyagra. Laikus néző például elcsodálkozhat azon, hogy egy nehéz helyzetbe kerülő, egyébként jó családból érkező festő számára valóban olyan élet volt-e lehetséges, mint az Ida regénye mutatja. A sztori maga eleve romantikus túlzásokkal terhelt, mindenesetre még így is nehéz haragudni rá. Nem baj az, ha ma is készülnek ilyenek. Ha kissé ódivatú is, de sokszor tényleg nem vágyunk többre, mint hogy ma is elmenekülhessünk egy Gárdonyi-történetbe.
