A feleségem története díszbemutatójával ért véget az idei, 17. CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál. Fesztiválnyertes filmeket és ritka különlegességeket is láthattunk idén.
A feleségem története
Enyedi Ildikó új filmjének a bemutatójára is már évek óta vártunk. A feleségem történetének már két éve, tehát a pandémia előtti boldog békeidőkben tartottak egy nemzetközi sajtótájékoztatót, amin mi is jelen lehettünk. Ritka alkalom: a Vasúttörténeti Parkban a rendező mellett felbukkant a három főszereplő, Léa Seydoux, Louis Garrel és Gijs Naber is. Garrel akkor egész pontosan megfogalmazta, mennyire szürreális, álomba illő helyzet ez: egy sajtótájékoztatón ül vonatok között, mellette Léa Seydoux, magyar újságírók pedig arról érdeklődnek nála, mit gondol a Füst Milán könyvében, illetve Enyedi Ildikó filmjében megjelenő nemi szerepekről. Erről egyébként mi kérdeztük a filmsztárt, míg Seydoux arról beszélt, hogy megrendítette a regény „látszólagos egyszerűsége, ami jóval komplexebb dologgá bontakozik ki arról, hogyan érdemes élni, hogyan szeretni.” Igaz, nem tudjuk, mit gondoljunk akkor, amikor a friss Narancs-interjúban Seydoux már arról beszél, hogy a regény francia fordítását szörnyűnek találta, és az egyáltalán nem szippantotta be.
Aggodalmunk csak fokozhatta, amikor megjelentek a Cannes-i bemutató utáni első kritikák, és a film többnyire értetlenségbe ütközött. Úgy tűnt, Füst vízióját nem sikerült megfelelően átadni, így sokan azt sem igen értették, voltaképpen mi köti össze a központi szerelmespárt, Störr kapitányt és Lizzyt. Ahogy azt sem: miért is megy hozzá első szóra a nő a szárazföldön bizonytalan mozgású tengeri medvéhez. A három órás játékidőt pedig soknak találták, a filmet túl konvencionálisnak egy ennyire hosszúra nyújtott történethez.
A félelmeink viszont szerencsére túlzottak voltak. A feleségem története közel sem egy unalomba fulladó, érthetetlen macska-egér játék megörökítése, ellenben bőven visszaadja egy kapcsolat zökkenőit, leírhatatlanságait és a másik fél megközelíthetetlenségét. Elsősorban is a nőét, mert ez itt valójában Störr kapitány története, a regény is az ő kétségei, gyengeségei köré épült. Tarthattunk is attól, hogy miként tudja majd visszaadni ezt a film, minthogy abban leginkább a konkrét történéseket látjuk, míg a regény Störr kapitány belső vívódásait mutatta meg nekünk. Ebből a vásznon könnyen lesz annyi, hogy a férfi magába zárkózva rója a várost, míg felesége szintén magába zárkózva ül otthon, és néha titokzatoskodva utal arra, hogy mások is érdeklődnének iránta.
A filmet magyar szinkronnal láttuk, ami nem a legoptimálisabb akkor sem, ha az eredeti nyelvi megoldásokat, tehát a holland és francia szereplők angol társalgását több kritika érte. Még ha utóbbi megoldása nem is lett tökéletes, akkor is többet visszaadhat az eredeti hangulatból, mint a kétségkívül színvonalas magyar szinkron. Ami sajnos sokat elfed Naber és Seydoux játékából, miközben a film lényegét épp az ő kettősük jelenti. Seydoux-ban eleve sok megvan abból a lizzys kiismerhetetlenségből, ami annyira felcsigázhatja egy férfi érdeklődését, közben a mélybe rántva, egyre megalázóbb helyzetekbe űzve őt. A tengerész felelősségét persze ne kenjük el: nagyra nőtt gyerekként könnyen elveszíti a fejét, sértődötten magába zárkózik, aztán elszégyelli magát, amikor érzi, hogy megint túlzásba vitte az önérzeteskedést. Lizzy és Störr kapitány nő és férfi archetípusai, kapcsolatuk örök hullámvasútja egyszer felemeli, másnap viszont már a mélybe rántja mindkettejüket.
A feleségem története elsősorban szép, kosztümös dráma, tehát valóban más, mint amire a Testről és lélekről után Enyeditől számíthattunk. Az előző film különleges, belső tájakra vitt, míg A feleségem története ennél valóban hagyományosabb, tévéfilmszerűbb történet. Viszont unalomba mégsem fullad, pedig a három órás játékidő könnyen magával hozhatná ezt. Mégis egyszerűen jó figyelni a két főszereplőt, egymásnak feszülésükből pedig sokat tanulhatunk egy kapcsolat dinamikájáról. Arról az állandó önzésről, a másikkal szembeni bizalmatlanságról, ami egyik vagy másik felet jellemzi. Füst regénye tökéletesen adja vissza a féltékenység önalázó értelmetlenségét, ennek tanulságából pedig bőven jut Enyedi Ildikó filmjébe is. Ha valóban nem is a rendező eddigi legjobb filmje, de szép kiállítású, fontos történet, érdemes vele próbát tennünk.
Természetes fény
Az idei CineFest másik magyar bemutatója jóval sötétebb darab – a szó mindenféle értelmében. Nagy Dénes filmje, a Természetes fény a II. világháború egy kevésbé ismert részletére fókuszál. Magyar katonákat látunk az elvadult orosz tájon, amint partizánok után kutatnak, de főképp ártatlan falusiakat vegzálnak, rajtuk torolják meg sérelmeiket. A rendező amatőrökkel dolgozott, többek között marhapásztorokkal, így még könnyebben hisszük el, hogy keményre edzett háborús katonákról van szó, akik hosszú hónapok óta nem láthatták családjukat, és már mindent a túlélésre tesznek fel. Nem sokat szólnak, többnyire csak parancsokat osztanak és fogadnak el, egyébként a legsivárabb tájon gázolnak teljes harci díszben. Világosan megtanulva: vagy ők számolnak le kegyetlenül a másikkal, vagy az velük.
A Természetes fényt már nézni is megterhelő, minthogy a film pontosan visszaadja az egész helyzet monotonitását, lélektelenségét. Akár fekete-fehérben is leforgathatták volna, annyira nem látunk itt semmiféle színt. A címbeli természetes fényt hetekre-hónapokra el is felejthetik a szereplők, ami nyilván a háborús megterheléseken túl is pusztító hatással van a pszichéjükre. Így bár iszonyodva figyeljük, ahogy rögtön a film elején precíz alapossággal eltulajdonítják egy parasztember zsákmányát, majd később módszeresen vegzálják a falusiakat, de sajnos pontosan érteni, hogy jutottak idáig.
A Természetes fény így fájdalmas, kiábrándító film arról, hogyan lehet megtörni, elemberteleníteni valakit egy értelmetlen háborúban. Az egyszerű katona semmi másra nem vágyik, csak hogy kikerüljön ebből a borzalomból élve, miközben sejthető, hogy az itt átélteket már akkor sem fogja kiheverni senki, ha hazatérhet. A filmet párhuzamba állították egy másik iszonyatos háborús művel, a Jöjj és lásd-dal is. Talán utóbbi kicsivel még kegyetlenebb, míg a Természetes fényben azért a katonák egyike-másika őrizné embersége morzsáit. Inkább elfordul, nem vesz részt a mészárlásban, majd azt nem is említi beszámolójában – mintha a hallgatással azt vissza lehetne vonni.
Pornójelenet és szürreális világ
Az idei CineFest egyik legjobbja az Arany Medve-díjas Bad Luck Banging or Loony Porn volt. (A magyar cím nem kevésbé őrült: Zűrös kettyintés avagy pornó a diliházban.) Radu Jude filmje olyannyira csak felnőtteknek való, hogy rögtön az elején egy hardcore pornójelenettel indul. Aztán kiderül, hogy szó sincs öncélú provokációról, a bonyodalmakat a szóban forgó pornófelvétel kiszivárgása okozza. Ezt követően szabadulnak el az indulatok, mi pedig valóban az őrültekházába nyerhetünk betekintést. Abba, ami kísérteties egyezést mutat a mai román (és egyébként magyar) társadalommal. Radu Jude folytatja azt, amit a Bánom is én, ha elítél az utókorral elkezdett, csak míg ott a tragikomédiának leginkább az első felére helyezte a fókuszt, most a másodikra fókuszál. Ahogy az előző filmben is elhangzó Marx-idézet szól: először tragédia, másodjára már komédia! Ennek jegyében bár a film felnőtteknek szól, de felnőtt viselkedésről szó sincs, a gyerekes vagdalkozás, gyűlölködés, összeesküvéselmélet-gyártás ellenben folyamatos. A film több részre tagolódik, az első nagyobb blokkban pedig azt látjuk, ahogy hősnőnk a mai Románia utcáit szeli keresztül-kasul. Útját közlekedési feszültségek, bolti veszekedések, leharcolt épületek szegélyezik. Itt már a koronavírus valóságát látjuk, így két percenként rá is szól valaki a másikra, hogy húzza feljebb a maszkját.
Radu Jude filmje szereti az éles váltásokat, így a második nagyobb részben egy szótárt állít össze nekünk. Olyan fogalmakat magyaráz meg szórakoztató vizuális és szöveges humorral, mint a „szőke nős viccek”, a „montázs”, a „szociális távolságtartás”, az „orális szex” és így tovább. Itt is kritikusan, a mai valóságra helyezve a hangsúlyt. A harmadik nagyobb rész ezt követően az iskolai szülői értekezlet köré szerveződik. Pontosabb lenne viszont boszorkánypert emlegetnünk, úgy esnek neki a kispolgárság különböző rétegeit leképező szülők a pornófelvétel miatt kínos helyzetbe került tanárnőnek. Ennek során pedig előkerül minden a nagy nemzeti költőtől, Eminescutól kezdve a holokauszt oktatásán át a sorosozásig. Amint a Bánom is én...-ben, úgy itt is kiderül, hogy a románok közt is bőven vannak, akik nem tudnak szembenézni a saját történelmükkel.
A néző pedig úgy tud szörnyülködni az egész tragikomédián, hogy pontosan tudja, bármelyik kommentmezőkben hasonlóan primitív vitákba futhat bele, a bevonódást pedig igencsak nehéz elkerülni. Jude filmje mindezt mégis szórakoztatóan, fergeteges humorral adja vissza, az utolsó, abszurd jelenettel is hagyva a nézőnek, hogy kicsit fellélegezzen, távolságot tudjon tartani. Segíti ezt az egész film bohózatjellege, a trashelemek kreatív elhelyezése: karikatúraszerűen elrajzolt figurák és az internetes vírusvideók beemelése garantálja a fejcsóválás melletti kiváló szórakozást. Ami ráadásul szép feszültségben áll a film intellektuális karakterével: a Bánom is én...-hez hasonlóan a dühödt egymásnak feszülések között itt is röpködnek az Iszaak Babel-idézetek.
Hasonlóképp nevethetnénk A szent lélek jelenetein, hiszen itt is egy szürreális világba nyerünk betekintést. Chema García Ibarra filmje szintén a valóságot mutatja meg nekünk, csak koncentrált töménységben, nyomasztó abszurdsággal. A film spanyol hősei egyik spirituális szertartásból zuhannak a másikba, gyakorlatilag folyamatos az ezoterikus agymosás, a természetfeletti űzése. A tévében szünet nélkül mennek a hasonló műsorok, az átlagpolgár pedig mikor épp nem ezeket nézi, akkor maga igyekszik mindenféle módszerekkel kapcsolatba lépni – mikor kivel. Hol szellemekkel, máskor földönkívüliekkel, esetleg épp a világot valójában mozgató háttérhatalommal, rivális szektákkal, hatalmas erejű lényekkel. Csakhogy eközben valóságos tragédiák történnek, egyre több gyerek tűnik el, és úgy tűnik, az egésznek valahogy köze van ezekhez az okkult szertartásokhoz. Persze nem épp úgy, mint gondolnánk.
A spiriszeánszok ugyanis valóban csak színjátékra jók, hogy ezzel sikeresen fedjék el mindazt a bűnös tevékenységet, amit a háttérben folytatnak. Erről persze azok a naiv szerencsétlenek mit sem tudnak, akik komolyan elhiszik, hogy valami magasabb rendűvel állnak kapcsolatban. Szánnivalóan szomorú, illetve tragikomikus nézni, ahogy ezek a szürke, kisszerű, de egyébként empátiával közelített figurák a lehető legnagyobb komolysággal játszanak istent. Mert hát az élet iskolájában mindenki mélyebb tudás birtokában van, hiába, hogy esetleg még egy érettségit sem tudna letenni.
A CineFest keddi estéjén két tipikus amerikai drámát mutattak be. Mind a Blue Bayou, mind a Matt Damon főszereplésével készült Stillwater jól ismert dramaturgiát követ, a fordulatokban sincs igazán semmi meglepő. Előbbi egy kiutasítás szomorú történetét mutatja be: hiába, hogy hősünket gyerekként örökbe fogadták, és három évtizede az Egyesült Államokban él. Miután viszont nem sikerült amerikai állampolgárságot szereznie, a hatóságokkal való összezördülés után kitoloncolnák az országból, vissza Koreába, ahova természetesen rég nem köti semmi. Justin Chon filmje a végén számba is veszi, az elmúlt években hány olyan amerikait utasítottak ki az országból, akiket valójában gyerekként fogadtak örökbe, és éppolyan állampolgárok, mint akárki más. Antonio története egy ezek közül: könnyes, megható sztori, hamisítatlan amerikai giccsel nyakon öntve.
Ugyanez jellemző a Stillwaterre is, amiben Matt Damon zárkózott olajfúró munkást alakít, amúgy kiválóan. Lányát évekkel korábban bebörtönözték egy gyilkosságért, amit állítása szerint nem ő követett el. Damon karaktere egyre jobban beleveti magát az ügybe, igyekszik bizonyítékokat szerezni, bizonyítva lánya ártatlanságát. Persze közben már sejtjük, hogy a végén lesz egy nagy fordulat, és az egész nem olyan egyszerű, amilyennek tűnik. Mindenesetre a szereplőket, ha nem is túl izgalmasak, de a szívünkbe zárhatjuk, és a két órás játékidő során akadnak mérsékelt izgalmak is.
Egyedibb dráma Ryusuke Hamaguchi filmje, A szerencse és képzelet kereke. A japán film három kisebb történetre tagolódik, amelyek mindegyikében a szerelmi vágyódás, a múlt iránti nosztalgia kap főszerepet. Izgalmas időugrások segítik ezt, mi pedig hőseinkkel együtt ragadunk a múltba, kapaszkodva egy rég kihunyt kapcsolatba vagy egy gimnáziumi szerelembe. Olyan erősen vágyunk erre, hogy még egy idegenbe is belelátnánk egykori barátunkat, majd alig akarjuk elhinni, hogy ő tényleg valaki más legyen. Fájdalmas, szívszorító pillanatokkal van teli A szerencse és a képzelet kereke, olyanokkal, amiket itt Európában is mind jól ismerhetünk. Hamaguchi filmjét végigbeszélik a szereplői, a néző pedig szívesen tart velük, remélve, hogy ezek a találkozások végül mégis csak adhatnak valamiféle feloldozást. Mert hát mind ezt reméljük: ha tíz-húsz évvel később is, de talán van még módunk átbeszélni az egészet, megértve ezzel azt is, kik voltunk egykor, és miért jutottunk oda, ahova.
Hamagucsi Rjuszuke japán rendező A szerencse és a képzelet kereke című filmje kapta a fesztivál fődíját, a Pressburger Imre-díjat. A fesztivál nagydíját, a Zukor Adolf-díjat Christos Nikou görög rendező Almák című alkotásának ítélte a zsűri. A Közönségdíjat Kis Hajni Külön falka című alkotása kapta. A CineDocs kategória díját a georgiai Salomé Jashi Kertrendzés című filmje érdemelte ki, a legjobb rövidfilm a francia Naila Guiguet Dustin című alkotása lett. Darabos Éva Pá, kis panelom! című filmje két díjat is kapott: a CineNewWave kategória díja mellett kiérdemelte a magyar animáció ifjú tehetségének járó Dargay Attila-díjat is. A szent lélek című spanyol-francia-török film kapta meg a Filmkritikusok Nemzetközi Szövetsége, a FIPRESCI nagyjátékfilmes díját, míg a CineNewWave kategóriában Amanda Costa de Sousa Srác a hídon című magyar filmjét díjazták a kritikusok. Az Art Mozik Nemzetközi Szövetségének (CICAE) díját Maria Schrader Én vagyok a te embered című filmje, Németország 2022-es Oscar-nevezése kapta. A Nemzetközi Ökumenikus Zsűri díját pedig a nagydíjas filmnek, Christos Nikou Almák című alkotásának ítélték oda.
A CineFesten több bemutatás előtt álló filmet is láthattak a nézők premier előtt. Julia Ducournau Titánjáról, Kis Hajni Külön falkájáról és Fazekas Máté Bence Kilakoltatásáról a későbbiekben írunk majd.
