Változó, többnyire negatív kritikákat kapott cannes-i bemutatója után Enyedi Ildikó új filmje, a Füst Milán-regényből adaptált A feleségem története. Az angol nyelvű sajtó inkább csalódottságának adott hangot, míg a francia kritikák közt akadtak azért lelkesebbek is.
A Deadline szerint a legérdekesebb a filmben az volt, amikor egy férfi bejelenti, a bárba elsőként besétáló nőt feleségül veszi. A kritikus szerint azonban az érdekfeszítő kezdés után megbicsaklik a film, nem teljesíti be a várakozásokat. A Deadline szerint bár lenyűgöző a múlt század elején játszódó film látványvilága, de a történet végzetes hibáktól szenved. Ezek egyike, hogy nemzetközi színészgárda állt össze, a forgatókönyv viszont angol nyelvű. „A holland színész, Gijs Naber játssza a tengeri medvét, Jakob Störrt, aki úgy dönt, feleségül veszi a számára kényelmes módon épp elég gyönyörű Lizzyt (Léa Seydoux), miután meglátta egy párizsi bárban. Rejtélyes módon a nő bele is megy a dologba. Aztán Störr kihajózik, nem tudjuk, a nő ezalatt mit csinál, míg távol van. A férfi visszatér, aggódik azon, a nő mit tett a távollétében. Ami talán érintette Louis Garrel személyét. De úgy tűnik, Störrt sem érdekli a dolog jobban, mint minket, a történet mégis 169 percen keresztül folytatódik, miközben a kapitány és felesége hasonló forgatókönyvek során keresztül jojózik ide-oda” - írta a Deadline szerzője, Anna Smith. Szerinte ez csalódáskeltő a varázslatos Testről és lélekről rendezőjétől.
A Variety szerzője is úgy találta, hogy „Léa Seydoux nem tudja a szép, de súlyos darabot felszínen tartani.” Jessica Kiang szerint A feleségem története túl hosszú lett, és bár kifejezetten jól indul, de hamar léket kap. A kritikus központi problémának tartotta, hogy a mű sokkal inkább a veterán tengerész, mintsem a feleség sztorija. (Ez persze az eredeti Füst-regényben is így van.) A lap azért hozzátette, hogy a látvány csodálatos, Rév Marcell operatőr meleg tónusú képei beteljesítették a várakozásokat. De a Variety sem érti, mi értelme ennek az egymást közt őrlődő sztorinak, miért nem tudunk meg többet Lizzyről, és mi tartja össze tulajdonképpen őt és Störrt.
Úgy tűnik, a regényforma pontosabban ki tudta fejezni ezt: a férfiúi bizonytalanságot, féltékenységet és azt, miként válik egy „nagy tengeri medve” hirtelen gyermekies, szenvelgő lélekké, amint egy nőnek próbál bizonyítani. Miközben a Füst-regény pontosan visszaadta Störr gondolatait, a film a kritikák alapján a szereplők cselekedeteire fókuszál, így sok dolog rejtve maradhat a néző elől. A Variety is kiemelte, hogy az angol nyelvű párbeszédek nem működnek Störr és Lizzy között, gyakran inkább harsányak ezek, és nem a szereplők nyelvén, hanem egy irodalmi narrátorén szólnak.
A The Hollywood Reporter is arra jutott, hogy a film középső része leginkább egy véget nem érő feuilleton-nak tűnik, amiben Naber és Seydoux karakterei macska-egér játékot játszanak. A szerző sem érti, hogy Enyedi egyedi hangja hosszabb szabadságra ment-e, miközben ezt a filmet forgatta. Boyd van Hoeij kitért arra: Störr nem igazán bánhatta, hogy az első szembe jövő nő épp a gyönyörű Seydoux volt, akinek kinézete épp olyan, mint amilyennek az ideális nőt elképzelték az 1920-as években. A szerző szerint a filmben a legtöbb dolog hamisan cseng, Naber egyhangú játéka is meggyőz bennünket arról, hogy nem valamiféle fenegyerekről, hanem egy régimódi, unalmas fazonról van szó. Így a Hollywood Reporter nem érti, egy ilyen alak miért ragaszkodik valamiféle szeszélyes ötletéhez, amivel az egész életét felborítja, miközben az élete a tengeren a kiszámíthatóságról és a szervezettségről szól? Sajnos, erre a lap szerint a filmből nem lehet választ kapni, a karakterek és a teljes előfeltevés hamisan cseng.
Emészthetetlen és túl hosszú europudingként jellemezte a filmet a Screen Daily is, arra jutva: A feleségem története igencsak hosszan bizonygatja a sikertelenségét annak a stratégiának, hogy valaki feleségül vegye az első szembe jövő nőt. Vizuálisan rendkívül jól felépített produkcióról van szó a Screen Daily szerint is, de a döntés, hogy a nemzetközi szereplőgárda angol nyelven kommunikál egymással, azonnali és tartós problémákat vet fel. Wendy Ide szerző szerint sem hitelesek a párbeszédek, így pedig a nézőket nem sikerül meggyőzni, hogy a központi kapcsolat valódi, vagy bármi olyasmi, amivel érdemes lenne törődni. A lap úgy látja, az angol nyelv épp hogy kevésbé eladhatóvá teszi a filmet angol nyelvterületen, és főleg olyanoknak tetszhet majd a mű, akikhez igazán közel áll az eredeti Füst-regény.
A francia sajtóban viszont akadtak a filmnek rajongói. Ilyen volt a Le Figaro szerzője, Eric Neuhoff, aki szerint mestermű született, ami bár nem fogja megkapni az Arany Pálmát, de „jobb jut majd neki: szenvedélyes csodálók.” A szerzőnek jobban átjött, ahogy a filmben keveredik gyanakvás, bizonytalanság és féltékenység kérdése, a hűség pedig már önmagában is komoly téma, tette hozzá Neuhoff. Az újságíró elégedett volt Naber és Seydoux teljesítményével is, utóbbi beragyogja szerinte a képernyőt.
Léa Seydoux ragyogóan szerepel a szintén francia Le Monde szerint is, ami kiemelte Rév Marcell remek teljesítményét, egyben arra jutott: fél évszázada a közszolgálat hasonló típusú filmek készítését jelentette. Ugyanakkor a fordulatokat nem mindig sietik el a színészek, és a látvány túlságosan leköti a figyelmet, és a film kifejezetten kiszámíthatóvá válik egy idő után.
A francia Paris Match kritikusa ugyanakkor szintén arra jutott, hogy bár a film jól indít, de utána kifejezetten konvencionálissá, túl hosszúra nyúlik még akkor is, ha tetten érhető benne Enyedi Ildikó tehetsége. Yannick Vely szerint a film azon „rejtélye”, miszerint Lizzy valóban szerelmes-e Jacobba, vagy a nő csupán egy pénzéhes manipulátor, állandóan a szőnyegre kerül, mint valamiféle hamis pókerparti két szerelmes között.
