Az Országgyűlés 2011 elején tárgyalta a „Magyarországon honos népcsoportok felsorolásának a bunyevác kisebbségi népcsoporttal történő kiegészítéséről” szóló népi kezdeményezést. Későbbi frakciótársam, Ikotity István biztatására beleálltam a vitába, s a bunyevác kisebbség elismerése mellett érveltem. Azzal indítottam, hogy a királyi Magyarország területén élő bunyevácok harcoltak a magyar szabadság mellett, a Habsburg-elnyomás ellen: azok, akik bunyevácnak vallották magukat, beálltak Kossuth mögé. Felidéztem, hogy az 1860-as évektől Petőfi János vitézét bunyevác nyelvre is lefordították, bunyevác nyelven is kiadták, majd a kiegyezés évében bunyevác kalendáriumot adtak ki, aztán 1870-ben egy bunyevác újság jelent meg Magyarországon, és 1878-ban jött el a pillanat, amikor a bunyevác kaszinót és szabadkai népkört megalakították.
A horvát érzékenységgel operáló képviselőtársaimnak azzal feleltem: 1945 után a titói Jugoszláviában nagy nyomás helyeződött a bunyevácokra amiatt, hogy olvadjanak be a horvát népbe, tilos volt például a bunyevác bálok, az úgynevezett prélók megtartása, egyáltalán, a bunyevác hagyományok ápolása. Tehát amikor valaki azt hangsúlyozza, hogy a korábbi Jugoszlávia területén élő bunyevácok sok tekintetben a horvátokkal váltak egylényegűvé, nem vonatkoztathat el attól: ez egy diktatúra nyomása alatt történt így, ez a diktatúra megszabta, ki számíthat önálló nemzetnek, és ki nem, és egész egyszerűen nem vett tudomást a bunyevácok önálló hagyományvilágáról.
Végül azzal zártam érvelésemet, hogy a régi Magyarországon a bunyevácokat bizony ismerték, a leírások, a népszámlálások külön számba vették, s a különféle nyelvi, kulturális és történeti tényeket azért sorakoztattam fel, hogy igazoljam, a bunyevácoknak pontosan annyira van saját nyelvük és kultúrájuk, amennyire a többi délszláv népnek is, továbbá a bunyevác összetartozás-tudatra vall, hogy rögtön a rendszerváltás után létrejött például az önálló bunyevác olvasókör Baján. A Ház végül elvetette a népi kezdeményezést, majd pár hónappal később a NER a közvetlen demokráciának ezt a válfaját egyszerűen meg is szüntette.
Ikotity István azonban nem adta fel. A nemzetiségi elismertetésért folytatott küzdelemről áttért a bunyevác identitás megerősítésére. A legendás Obádovics J. Gyula matematikussal létrehozták a Bunyevác Kulturális Intézetet, majd Ikotity megírta és 2019-ben megjelentette a Bunyevácok című monográfiát. A kötet nem csak hatalmas, kemény fedelétől és a gazdag, fényképes illusztrációktól színes. Bemutatja a bunyevácokat az eredettörténetektől egészen napjainkig, a különösen bonyolult bunyevác nemzetiségtudatot, a bunyevác néprajzot, kultúrát, irodalmat, végül szót ejt a híres magyarországi bunyevácokról. A kötet függelékében találunk egy tanulságos összeállítást Baja nemzetiségi összetételének változásairól a XVIII. századtól 1930-ig, továbbá Mándics Mihály gyűjtéséből egy bunyevác rokonsági terminológiát.
A könyv az ókori Balkánon indul, majd elmeséli, miként népesítették be délszláv népcsoportok ezt a vidéket, még az oszmán térhódítás előtt. Aztán megismerkedhetünk a színes eredettörténetekkel, amelyekben közös, hogy a bunyevácok Hercegovinából, Dalmáciából származnak, és identitásuk lényegi eleme katolikus hitük. S biztos még a kúptetős kőkunyhó, a bunja. Aztán olvashatunk a máig ható szerb, magyar és horvát integrációs törekvésekről: ebből érthetjük meg igazán a bunyevácság mibenlétével kapcsolatos hazai és posztjugoszláv bizonytalankodást. Miközben a bunyevácok ott voltak valamennyi magyar szabadságküzdelemben: a törökkel és a Habsburgokkal – s bizony a horvát Jellasicsékkal – szemben egyaránt.
A kötet beavat bennünket a magyarországi bunyevác nemzeti mozgalom történetébe: rácsodálkozhatunk a századelő Bunyevác Pártjára. Kiderül, hogy az összeomlás idején Bunyevác Nemzeti Tanács is alakult (majd 2003-ban újjászületett), amely a kisebbségi jogok elismerése fejében a bunyevácok Magyarország keretében maradását szorgalmazta. Olvashatunk a titói politika „kényszerhorvátosításáról”, a milosevici időszak szorításáról is. A történeti fejezet a magyarországi Bunyevác Túlélők Egyesületének a nemzetiségi elismerésért folytatott küzdelmével zárul. A könyvnek nagy erénye, hogy röviden, de roppant áttekinthetően teszi világossá az olvasó számára, hogyan alakul a bunyevác identitástudat itthon, Baja, Csávoly, Bácsalmás vidékén, azaz: Észak-Bácskában, s hogyan a mai Szerbia és Horvátország területén. Mit gondolnak ma a bunyevácságról szerbek és horvátok?
A terjedelemben, illusztrációkban és tényekben egyaránt legbővebb fejezet a bunyevác néprajzról szól. Egy tabló a tamburazenekartól a bunyevác prélón és kólón át a szalmaművészekig. S a „lényeg” sokszor a kis keretes írásokban rejlik. Kis keretesben olvashatjuk Obádovics tanár úr gyűjtését a bunyevác betlehemes szokásokról. Kis keretesből értesülhetünk, hogy a magyar csárdás nem véletlenül viseli magán a kóló hatását, hiszen a magyar csárdás atyja, Rózsavölgyi Márk Baján alkotott, de arról is, hogy a paprika szó bunyevác közvetítéssel került a nyelvünkbe. Pontos bizonyítékát leljük a bunyevác irodalmi létezésnek, egészen a XVII. századtól. A bunyevác irodalom második, a felvilágosodástól induló szakasza a magyarosítás elleni küzdelem jegyében telik. Antunovich János és Mándity Mihály munkásságával ismerkedhetünk meg részletesebben. Szemünk elé tárulnak a Bunyevác Himnusz sorai (ennek az írásnak a címét ebből kölcsönöztük). Kiderül, hogy – Sárcsevity Ambrusnak köszönhetően – a XIX. században már megjelenik az első bunyevác–magyar szótár, de adnak ki bunyevác újságot is. Mikszáth Kálmán 1880-ban úgy ír Szabadkáról, hogy a jó bunyevácok metropolisza ez. Létezhet-e erősebb érv a bunyevác identitás létezése mellett, mint az önálló nyelv és irodalom?
A kötet végén szerepel egy összeállítás a híres magyarországi bunyevácokról, a bunyevác gyökerekkel bíró híres magyarokról: Dugonics András, Ijjas (Ikotity) József érsek, az első hadügyminiszter, Mészáros Lázár, Bartók Béla, Latinovits Zoltán és még sokan mások. A könyv utószava élén pedig egy idézet Sebő Ferenctől: „Hagyományaink csak akkor maradhatnak meg, ha megéljük őket!” A Bunyevácok szerzője, Ikotity István így összegez: „Jómagam magyar vagyok: a könyv választ ad rá, hogy miért alakult így.” A könyv azonban arra is alapos választ ad: miként fonódott egybe a bunyevác kultúra a magyarral, és miért nem lehetséges a magyar hagyományok megélése a bunyevác kultúra el- és megismerése nélkül.
Ikotity István: Bunyevácok. Bunyevác Kulturális Intézet, 2019. 3990 Ft (a Bunyevácok.hu portálon keresztül)
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2021/27. számában jelent meg, július 2-án.
