A látszattal szemben nem voltak könnyű helyzetben az alkotók, amikor egy új animációs Addams Familybe vágták a fejszéjüket. (Ígérjük, itt véget is érnek a hasonló áthallásos poénok.) Bár azt gondolhatnánk, hogy elég csak a népszerű karakterekhez vágni néhány családtaggyilkolós viccet, és máris adott a siker, de a galád família valójában jóval nehezebben adja meg magát. Nem csoda, hogy az eddigi termésben bőven akadtak elhibázott próbálkozások az animációs kísérletektől kezdve egészen az élőszereplős trilógia harmadik részéig.
Amikor viszont összejön a móka, akkor nagyot ütnek Addamsék. Charles Addams a New Yorkerben közölt képregényei után a hatvanas években kerültek tévéképernyőre, a nézők pedig rögtön a szívükbe is zárták a nem mindennapi családot. A sikerben nem kis szerepe volt a nagyszerű színészi gárdának: a ma már 89 éves John Astin lehengerlő volt Gomez szerepében. Épp annyira, mint később Raul Julia, akinek viszont sajnos kevesebb idő jutott, nem sokkal a második rész után, 54 éves korában elhunyt. A kilencvenes években aztán újraéledt Addamsék népszerűsége, a legtöbb rajongó pedig ma már valószínűleg nem is gondolja, hogy nem ezekkel a fekete komédiákkal indult galádék pályafutása. Az első és főként a második rész aztán új kedvencet avatott, Christina Ricci abszolút elvitte a hátán a showt, aminek köszönhetően ma is nehéz elkerülni a vérfagyasztóan komoly Wednesday-mémeket.
A nagyszerű színészi alakításokon túl az éjsötét poénok jelentették eddig Addamsék vonzerejét. Ezt viszont könnyű összetéveszteni a gótikus cukiskodással, az új animációs film pedig épp ebbe a hibába is esik bele. Mintha a Greg Tiernan-Conrad Vernon rendezőpáros (illetve Matt Lieberman forgatókönyvíró) mindent megtettek volna, hogy végre elkészítsenek egy Tim Burton-szerű változatot, ha már a mesterrel az istennek sem jött össze a dolog. A figurák olyanok, mintha a 92-es sorozat karaktereit megpróbálták volna egy az egyben átvinni egy burtonizáló szűrőn. Különösen Gomez és Fester karakterére jellemző ez, a megoldás pedig már csak azért is szomorú, mert 2019-ben sikerült egy évtizedekkel korábbinak kinéző animációs filmet letenni az asztalra.
A legnagyobb szívfájdalmunk viszont Wednesday átalakulása lehet. Az egykori kis hollófiókából sikerült egy álmatag, lassított beszédű, búvalbélelt Luna Lovegood-ot csinálni, ami kétségkívül cuki, de ettől még a karakter félreértése. A széria ráadásul mindig is késhegyen táncolt azt illetően, hogy mennyire mutassa jóravaló polgároknak a négy fal között villamosszéket és házi oroszlánt tartó famíliát. A népszerűség épp abból fakadt, hogy sikerült a kettőt tökéletesen kiegyensúlyozni: a két ördögi csemete, Wednesday és Pugsley folyton egymás életére törnek, de nyilván sosem végeznek egymással, ahogy a többi ördögfattyat sem látjuk soha végzetes dolgokat elkövetni. Ők maximum a színházi előadás során kaszabolják le egymást, vagy ha úgy van, halálra rémisztik a kiszemelt áldozatot, azt is persze ellenállhatatlan humorral. Az új animációs film sajnos átbillen az előbbi irányba, és itt Addamsék túlságosan segítőkészek, beilleszkedni vágyók lesznek, akik még közös munkába is fognak a város apraja-nagyjával.
Miközben a kilencvenes évek eleji filmekből sorra vehetnénk a tengernyi aranyköpést („van fekete ruhád elég!”, „– te ebben akarsz úszni? – te ebben akarsz megfulladni?” stb.), a legújabból egyet is nehéz visszaidézni, még többszöri nézés után is. Liebermanék leginkább a szóviccekre mentek rá, így Wednesdaytől megtudhatjuk, hogy ő magánytanuló, akinek ha nincs is telefonja, számszeríja viszont igen. Az Addams-poénoknak viszont nagyon nem csak annyiból kellene állniuk, hogy felsorolják a különféle kínzóeszközeiket, majd egymás ellen be is vetik ezeket. Már ha inkább a tinédzsereket és a felnőtteket célozzák be, nem pedig a legkisebbeket, akiknél viszont ezek kétségkívül működhetnek. Az Addams Family eddig viszont nem feltétlenül a Billy és Mandy célközönségét lőtte be magának.
A magyar változattal különösen nehéz lehet a helyzetünk, mert valami furcsa megfontolásból új neveket adtak a közkedvelt karaktereknek. Wednesdayből így lesz Szerda, Festerből Ragya, Gomezből Gustavo, Izéből pedig Tag – kérdés, ki fogja így emlegetni őket. Mondjuk ez jó ötlet is lehet, ha azt nézzük, hogy Gomez stílusosságából kevés maradt, helyette kapunk egy bárgyún vigyorgó Mézga Gézát, akiről nehéz elképzelnünk, hogy bármikor rávetheti magát az ő Morticiájára. (Ne feledjük, a hatvanas évekbeli volt az egyik első sorozat Amerikában, ahol elég nyíltan utalgattak a főszereplő szülők szexuális életére.) Fester is jóval tökkelütöttebb, mint ahogy megszerethettük (és mint a hatvanas években is volt), Wednesdayt pedig már fentebb kitárgyaltuk.
Az új animációs film pozitívuma, hogy ügyesen hozza be azokat a XXI. századi jelenségeket, például az okostelefonokat és a virtuális világtól való függést, amiket a korábbi változatok még nem tudtak érinteni. A történet egyszerűségével nem lenne alapvetően gond, ha a poénok és karakterek működnének – az Addams-galaxis eddig sem a túl összetett sztorikról volt híres. Viszont itt minden már csak utánérzésnek tűnik, például a galád családtól szabadulni próbáló plasztiknő is, akinél jóval imádnivalóbb volt a 93-as második részben Festerhez nőül menő fekete özvegy Debbie. Jó pont jár azért is, amiért az animációs film igyekszik lefutni a tiszteletköröket, és látunk fejen állva lazító Gomezt vagy épp villanykörtéket a szájával beizzító Festert is. A végére pedig megnézhetjük a hatvanas évekbeli élőszereplős sorozat főcímét, már a mostani karakterekkel. Itt élesen megmutatkozik, mennyire mások ezek az Addamsék: Gomez ördögien elszánt arcát itt láthatjuk először a bő másfél óra alatt.
Az új film mindenesetre jó alkalmat jelent arra, hogy belenézzünk a ma már kissé elfeledett hatvanas évekbeli sorozatba, aminek a részeit megtalálhatjuk az interneten. Búcsúzzunk is inkább Wednesday imádnivalóan addamsi soraival, amiket egyik szökésekor hagyott meg szüleinek: „Drága anya és apa, utállak titeket. Szeretettel, Wednesday. Utóirat, ne is fáradjatok a keresésemmel, mivel nem vagyok sehol. Ég veletek, W.”
