Húsz éve mutatták be Pálfi György debütáló nagyjátékfilmjét, a Hukklét. Az egyéni hangvételű mozijairól ismert rendező forgatókönyveit az utóbbi évtizedben egymás után dobják vissza a támogatási rendszert irányítók, ezért független alkotóként dolgozik. Utolsó munkája, a Tar Sándor novellájából készült Mindörökké 2021 novemberében nyert díjat a Tallini Filmfesztiválon. A maga részéről a kormányváltásnak drukkol, már csak azért is, hogy újra nagyjátékfilmeket forgathasson, amelyek elkészültét az állami rendszer is támogatja.
– Rendszeresen forgat irodalmi hátterű filmeket. Miben látja a jó adaptáció kulcsát?
– Irodalmi alapanyagnál, mint a Mindörökké esetében is, tulajdonképpen mindig van egy rejtett metanyelv, amelyből a mű készül, ezt hívja a forgatókönyvíró társam, Ruttkay Zsófi „energiamezőnek”. Amikor az ember jól adaptál, akkor ezeket az energiákat is adaptálja, nem csak a felszínen zajló történetet vagy a karaktereket. Tar Sándornál például a mélyszegénységet mi kicseréltük egy disztópikus világra: fontos volt, hogy ez egy látványosan kizökkent világ legyen. Olyan távoli, mégis könnyen elképzelhető jövőkép, amivel filmkészítőként lehet dolgozni, és ami a mélyszegénységnek ad valamiféle okot, amitől annak hirtelen lesz egy politikai, történelmi távlata, és ebben aztán tényleg lehet nyomorultnak lenni. Egyébként életemben először beszélek arról, hogy a világ van kizökkenve és nem az egyén rontja el. Ocsenás, a főhősünk pedig tényleg szupernaivan hisz abban, hogy ezt a világot helyre lehet rakni. Hát nem látja, hogy mi van? És a Mindörökké szomorúsága alapvetően abból jön, hogy ez egy lehetetlen feladat, ehhez tényleg hülyének kell lenni, hogy az ember ne lássa, hogy ez a világ még a legjobb szándékokkal sem helyrehozható.
– Csakúgy, mint több korábbi munkájában, a Mindörökkében is nagy szerepet kapnak az amatőr szereplők. Ez azért nem egy tipikus rendezői attitűd…
– Nagyon sok rizikó van benne. Aki a valóságból jön, az nem szerepet játszik, hanem önmagát, és ezt belehelyezni a fikcióba, az valódi rendezői feladat. Egy rendes költségvetéssel, előre kidolgozott tervvel készülő filmben nincsen idő rá, és óriási luxus ezeket a rizikófaktorokat belehelyezni egy gyártási tervbe. De egy ilyen függetlenfilmes helyzetben, ahol ha aznap nem adják oda azt a helyszínt, amit kinéztünk, akkor rögtön az egész stáb megy át egy másik helyszínre, nagyon gyönyörűen lehet beleilleszteni azt, hogy „na, nézzük meg, hogy ez a bácsi mit mond, próbáljuk meg arra terelni, amiről a film szól. Hátha vannak hasonló történetei, emlékei, hátha van köze ehhez az egészhez?” Őneki nem a jelenvalósága, de azt lehet mondani, hogy „Sanyi bácsi, mit szól a fegyverekhez?” Akkor elkezd beszélni és lehet, hogy kijön belőle valami. Na, például Sanyi bácsiból a nők jöttek ki, arról meg mindenki tud beszélni. És végül is volt egy története, amit egy nagyon jó, hetven évig érlelt személyiség mond el: szuper hiteles lesz a vásznon, és a vágás során integrálható a filmbe. Miért ne tegyük be? Miért ne legyen az, hogy ezzel dolgozunk, hogy erre nekünk van időnk? Pont azért, mert előre nincs megírva!
Csak az van megírva, hogy Ocsenás, a főhősünk, jóban van a kocsmában lévő öregekkel. Hogy van jóban? Hát beszélget velünk. Úgyhogy, mondtuk Polgár Tominak, hogy „gyerünk, Ocsenás, tudod, miről szól a film, kezdj el beszélgetni ezekkel a bácsikkal!” És nagyon jó beszélgetések lettek. Van köztük egy olyan „alakítás”, amit tanítani lehetne, hogy hogyan kell monológot mondani. Ezt egy színész így soha nem tudná. Soha. Egyszerűen, mert erre nem lehet készülni, ez vagy ott kijön a kamera előtt éppen, vagy nem. El lehet mondani nagyon sok munkával, method actingből, vagy színészi technikával, de más lesz. Máshogy lesz. Ez a bácsi az, aki és arról beszél, ami tényleg megtörtént vele. És ez pontosan illeszkedett a mi filmünk történetébe.
– Jó néhány filmterve porosodik a fiókban, van olyan, amelyiket jobban sajnál a többinél?
– Például a Vadászatot nagyon jó lett volna elkészíteni, az az én kamaszkorom egyik meghatározó albuma, de hiába próbáltam a Fidesz, Káel Csaba és Orbán Viktor által is kedvelt Hobo háta mögött besurranni a Filmintézetbe, kiszúrták, basszus, hogy én akarok filmet csinálni belőle, úgyhogy nagyon gyorsan azt ígérték Hobónak, megcsinálhatja a dolgot, csak engem hagyjon ki a struktúrából. Lám-lám, ez a csel sem jött be, kiebrudaltak. Pedig az volt az elgondolás, hogy a vadászati kiállításra, ha már úgyis leszakadt 70 milliárd forint, abból csak jut valami erre a filmre is. De úgy tűnik nekem, hogy Hobónak sem sikerül létrehoznia a filmet, mivel már három éve nem tudja tető alá hozni a produkciót. Azt gondolom, még mindig annyira aktuális a Vadászatnak a társadalomról szóló mondanivalója, olyan erős a hasonlóság a 2022-es jelenvalósággal, hogy a cenzúrahivatalon egyszerűen nem tud átmenni. Valószínűleg szegény Hobo 77 évesen hiába fogadta el a Kossuth-díjat, hiába a Nemzeti Színház oszlopos tagja és Vidnyánszky jó barátja, még úgy sem csillapul a vihar, ha engem, mint Jónást a hajóról kidobnak...
– Márpedig igaz, hogy ’84-ben puhult, puhult a dolog, de azért eléggé diktatúra volt még...
– És akkor kijöhetett, 2021-ben pedig nem...
– Ezek a tervek végképp enyészetre vannak ítélve, vagy hasznosulhatnak valamiképpen?
– Attól még, hogy az ember nem tud megvalósítani bizonyos filmötleteket, azok afféle behegedt sebként benne maradnak a lelkében. Nekünk például Rejtő Jenő rettentő sokat segített más forgatókönyvekben is, azzal, hogy bizonyos problematikákra a Szőke ciklon kidolgozott forgatókönyvében már volt válaszunk, és azt elő lehetett venni hasonló helyzetekben. Például a Taxidermiában az egyik szereplőnek nem volt meg rendesen a karaktere, de még a forgatáson se: tök jó volt a castingon, aztán bejött a jelenetbe, és valahogy a jelenet nem működött. És nem működött, és nem működött.
Tudod, amikor már mindenki látványosan unatkozik körülötted, te meg bajban vagy, mert nem áll össze, és nem jön az ihlet, az ember kezdi szégyellni magát a világosítók előtt, hogy öt órája nem képes egy rohadt snittet fölvenni, amire azt mondja, hogy „oké, menjünk tovább” és akkor egyszer csak bevillant a Csontbrigádból az egyik karakter, aki állandóan eszik. Nem lehet tudni, hogy honnan, de Rejtő írja, hogy mindig van a zsebében egy kenyérhéj, vagy kenyérbél. Folyamatosan rág: nem rágózik, hanem állandóan eszik. És akkor egyszer csak ott, öt óra szenvedés után, azt kell mondani, hogy „hozzatok ide kenyeret! Sokat! Most!” Gyorsan elrohant az asszisztens a büfébe, hozott egy csomó kenyeret, odaadtam a színésznek és mondtam, „rakd tele a zsebedet kenyérrel, meg nem szólalhatsz, csak úgy, hogy tele van a szád.” És ez például egy rejtői segítség, amivel abban a pillanatban behoztuk azt az öt óra lemaradást és megoldottuk a jelenetet.
– De arra nem lát esélyt, hogy a mostani rendszerben ezek a filmek megkapják a támogatást ahhoz, hogy foroghassanak?
– Sajnos a legfőbb befektető, az állam, egyértelműen politikai okokból, anélkül hogy lenne bűnöm, amit szakmailag követtem volna el, nem ad pénzt. Andy Vajna idejében még lehetett szerezni morzsákat, amik leestek az asztalról, ilyenekből készült például a Saul fia, vagy a Testről és lélekről, Enyedi Ildikó filmje, mert Andy engedte, hogy 300 millió forint, tehát 1 millió dollár alatti finanszírozással olyan filmek is elkészülhessenek, amik neki nem tetszenek, mert úgy volt vele, annak a négy embernek, aki rajta kívül dönt, a szerelemprojektjeit miért ne támogatná meg ennyivel. De miután a Toldi miatt összevesztünk, én már nem tudtam finanszírozást találni a filmjeimre, csak az Úr hangját sikerült kiszuggerálni a Filmalapból. Viszont ahogy Andy meghalt, Káel Csaba megérkezésével kiszorult mindenki, aki nem a holdudvarhoz tartozik: félreállítják a valódi filmkészítő alkotókat, és politikai szándékból kontárok munkáját finanszírozzák közpénzből. Soha nem látott milliárdokat öntenek bele a filmkészítésbe: a Hunyadinál húszmilliárd a büdzsé, a Petőfi-filmnél 6 és fél milliárd, a Hadiknál azt hiszem olyan kétmilliárd körül mozog a költségvetés.
– Ezek az összegek tényleg elég nagynak tűnnek – mik voltak eddig, amik a legnagyobbnak számítottak?
– Nehéz megmondani, mert a szocializmus idején voltak ilyen jellegű nagy léptékű történelmi filmek, át kéne őket számolni és konvertálni, hogy az akkori pénz mennyit ér ma, de az olyan filmek, mint az Egri csillagok, vagy bármelyik Jókai-adaptáció, amit Várkonyi csinált, azok azért hasonlóan drága filmek voltak. Illetve, szerintem egy-egy Jancsó-film is elért hasonlóan magas költségvetést, mert amikor egy egész hadsereg meg néptánccsoport táncol a pusztán egy snittben, az sem lehetett olcsó. De utána a nyolcvanas évek közepétől egészen a Hídemberig szó sem volt ilyen nagy produkciókról. Pont az első Fidesz-kormány hozta el nekünk a Hídembert, aminek többmilliárdos költségvetése volt és azzal rögtön átbillent az inga, abban a pillanatban, ahogy nem a Fidesz-kormány volt, a Sorstalanság című filmnek is ugyanannyit kellett kapnia. Akkor, ott volt ez a két nagyon nagy költségvetésű film, és utána nagyon sokáig nem jöhetett ilyen létre. A Vajna-korszakban voltak egymilliárd forint feletti filmek, mint a Budapest Noir, vagy akár a Napszállta, amit Nemes-Jeles csinált, talán a legdrágább a Kincsem volt. Most pedig a Káel-korszakban jelentek meg ezek a gigászi költségvetések.
– Hogy működik most az elosztás?
– A rendszer mindig a megbízható producert választja ki és elvárja, hogy úgy válogassa össze a stábot, hogy abban csak megbízható emberek legyenek. Van az a négy-öt név, Lajos Tamás, Kálomista Gábor, Rákay Philip, a Hadiknál nem is tudom, Nagy Dénes vagy kicsoda, akinél lehet tudni, ha ő azt mondja, hogy annak az alkotónak filmje lehet, akkor fog kapni pénzt, az összes többi producer meg nem. Ha nekem nem számítana, hogy kikkel dolgozom együtt, akkor lehet, hogy én is jelentkezhetnék, hiszen lehet tudni, hogy ki az, akihez, ha bekopogsz, és működik a dolog, akkor filmhez is jutsz.
– De akkor önnek most nincsenek is beküldve forgatókönyvei, mert nincs hova?
– Nincs hova, nincs kivel. Próbálkozhatnék, de még az elején Káel Csabához beküldtem négy forgatókönyvet, ebből az egyik a Sömmi volt, a másik a Vadászat, és mind a négyet úgy dobták ki egy pillanat alatt, hogy egyértelmű volt, nem mehetek vissza.
– Ha esetleg a választásokon az ellenzék nyerne, az ön szerint mennyi időn belül tudna visszahatni mondjuk a filmes szakmára?
– Mivel Magyarországon jelen pillanatban minden központosítva van, és arra van felfűzve a politikai rendszer, hogy egyetlen egy valaki döntsön, ezért egy ember döntésével nagy változásokat lehet hozni, hogyha ez nem az az ember, akit Orbán Viktornak hívnak. Úgyhogy akkor már tényleg csak az a kérdés, hogy az új politikai döntéshozóknak mennyire fontos ez a terület. Mert akkor le lehet váltani egy mozdulattal a Filmintézet igazgatóját, és ha egy demokratikusan gondolkodó, a szakmai szervezeteknek teret engedő, normális szakembert neveznek ki a helyére, akkor ő nagyon gyorsan meg tudja változtatni úgy a struktúrát, hogy az végre a szakmának, a magyar filmeseknek és így a magyar nézőknek is jó legyen.
– Mennyire bizakodó ezzel kapcsolatosan? Főleg úgy, hogy a kultúrát nem nagyon látni a politikai transzparenseken?
– Nem, nem úgy tűnik, bár néha már el lehet csípni Márki-Zay beszédeiben a „kultúra” szót. És már volt egy nyilvános beszélgetés is, ahol Hiller István beszélt a kultúráról másik két ellenzéki politikussal, a terveikről, amiknek, ugye, csak nagyon kicsi szeglete a film. De hát mi más lehetnék, mint bizakodó! Én is abban reménykedem, hogy ez az antidemokratikus, diktatórikus, rossz ízű, ellenségkereső, konfliktusgeneráló, pökhendi kormányzat elhúz a pi...ba, és talán az újonnan felépülő, egyezségekre törekvő koalíció valami normálisat is gondol a kultúráról, és a hivatalnokok esküjéhez méltóan valóban az a célja, hogy minél tehetségesebb emberek minél több lehetőséghez jussanak, és minél több olyan filmet készítsenek, amire a néző, az alkotó, Magyarország és a világ is büszke lehet.
