Eljutottunk a „nagy” évfordulókhoz, amiből annyi az én érdemem, hogy még beleszámítok az osztálylétszámba – mondta a Magyar Hangnak adott interjújában Presser Gábor. A Kossuth- és Erkel-díjas zeneszerző, az LGT alapítója idén ünnepelte 75. születésnapját, vígszínházi pályafutásának és a Képzelt riport... bemutatójának, valamint a Bummm! című LGT-lemez megjelenésének ötvenéves jubileumát. Az évfordulók és a szeptember végi-október eleji Aréna-koncertek apropóján többek között arról beszélgettünk, mi motiválja koncertezésre a mai napig, mikor van az a pillanat, amikor érdemes lehajtani a billentyűfedelet, hogyan emlékszik az 1973-as évre és hogy, a Bummm!-ra emlékezve bár nevetgéltek, de sírni is lehetett volna.
– Az elmúlt bő ötven évben számtalanszor megadatott önnek, hogy klubokban, kis- és nagy koncerttermekben, vidéki művelődési házak színpadain, vagy sokezres hallgatóság előtt koncertezzen, szerte a világon. Mi ösztönzi arra, hogy ismét nagykoncertet adjon?
– Egy zenésznek a tervezgetés, álmodozás, kísérletezés a lehető legjobb testi-lelkiállapot. Ha ez már nem okoz örömet, ha ez az érzés elmarad, akkor lehet, hogy be kéne csomagolni a gitárt, lehajtani a billentyűfedelet. Ha ennyi időt töltöttél zenéléssel, a koncertre való készülődésbe bejátszhat sok minden: kipróbálni, mit is érnek a dalaid évtizedek után, megmutatni, hogy jaj, milyen kreatív is vagy te még, bizonyítani, hogy még képes vagy jó koncerteket adni, pláne, ha a közönség igazolja is mindezt. S végül a „meg tudtad csinálni” öröme. De ez együtt sem tesz ki annyit, mint a zenélés öröme. Zenélés nélkül az élet másról kezd szólni, s az nem mindig jó.
– Hogyan készül egy ilyen alkalomra?
– Én nagyon próbálós vagyok, a színházban is, a koncertekre készülődve is imádom a próbák hangulatát, akkor is, ha kínlódós, akkor is, ha röhögős. Én csak olyan muzsikusokkal dolgozom, akiknek nem okozna sem kihívást, sem örömet egy régi dal újra és újra való gépies, tök egyforma eljátszása. Ide, a próbaterembe is behoztam magammal azt a bennem egyre hangosabban dörömbölő pedagógust, aki az öt évtizedes színházi munka alapján fejlődött ki. De megmaradtam örök tanulónak is, itt, mi egymást cibáljuk az újabb megoldások, variációk felé, tanulunk egymástól.
Komolyan készülünk, nagyon-nagyon jó a csapat, a zenészek, a technikai kollégáim, és az összes kreatív és megvalósító munkatársam is. A muzsikusok mind olyanok, akik képesek és szeretnek is sokféle zenét játszani, kiemelkedő tehetségek. Legtöbbjükkel húsz-harminc éve játszom a nagyobb megmozdulásokon, vannak, akik még tizenéves korukban „kerültek a kezeim közé”, de lesz egy új, fiatal zenész is. Ritkán koncertezem zenekarral, az előadásaim legtöbbször egyzongorás, szerzői estek, így aztán időnként rám tör a vágy, hogy ezzel a társasággal együttzenéljek.
– Miért lesz különleges az ön számára és miért lehet az a közönségnek?
– Amiben van kockázat, az lehet különleges. Sokféle zene kerül a műsorba, és sokan fognak zenélni, több mint harminc szereplő vesz részt a produkcióban. De leszek egyedül is, meg kettesben valakivel, s persze ötösben, és harmincnégyesben is. Régi vágyam is teljesül, az Aréna középen lesz a színpad, így magam körül érezhetek mindenkit, a távolabb ülő nézőket is közelebb tudhatom. Nagyon szeretem ezt az alom-érzést, sok olyan koncertem volt, ahol a körülöttem, a színpadon is ültek nézők.
– Idén tele van kerek és félkerek évfordulókkal: betöltötte a 75-öt, 50 éve van a Vígszínházban, 50 évvel ezelőtt mutatták be a Képzelt riportot...-ot és 50 éve szólt nagyot az LGT Bummm!-ja is. Hogyan hatnak önre ezek a számok? Miként emlékszik az 1973-as évre?
– Hát igen, eljutottunk a „nagy” évfordulókhoz, amiből annyi az én érdemem, hogy még beleszámítok az osztálylétszámba. De azért meghatódtam a márciusi Víg-Presser-50 koncertek néhány momentumán, látva és hallva, hogy a Vígszínház művészei, dolgozói közül jó páran mi mindent tettek meg az est sikeréért.
1973 valóban sűrű év volt, hiszen a Képzelt riport... bemutatója után még megcsináltuk az Locomotiv GT-vel a Bummm! című lemezt is. Sok minden közrejátszott abban, hogy ez a lemez ennyire emlékezetes maradt. Ezek közé tartozik Kemény Gyuri zseniális borítóterve, de ilyen a lemez hosszú évekre szóló betiltása, a jól működő cím és nem utolsó sorban az, hogy a lemezanyagról lerítt, hogy jókedvünkben zenéltünk. S ennek most ötven éve. Múlt szombaton leleplezték a Dob u. 38. sz. ház oldalfalán a Bummm! borító nyomán festett hatalmas tűzfal graffitit. Elmentem Keménnyel a valóban nagyon kedves avatási ünnepségre, megható volt, de nagyon fura is... Talán, ha száz méterre voltunk az LGT 50 évvel ezelőtti próbatermétől, nyilván emiatt is kerültünk erre, a közeli falra. Az egész kitalálója, a VII. kerületi önkormányzat hozatott egy kosaraskocsit, sokan abban szelfiztek hátuk mögött a monumentális lemezborítóval, 1-2 emelet magasban. Mi is abból adtunk interjút, nevetgéltünk, de sírni is lehetett volna. Emlékezni lehet, de ünnepelni nincs mit, a négy muzsikusból egyedül én maradtam meg.
– Nem szereti az életműkoncert kifejezést, de az évek számát és a repertoárt nézve megkerülhető-e ez, különösen egy (három) Aréna-koncert esetén?
– Valóban nem szeretem a számomra kicsit fellengzős címadásokat. Ilyen az „életműkoncert” is, ami persze marketing szempontból lehet, hogy egy jó hívószó. Amúgy is, azt hiszem, életműről többnyire lezárt alkotói pályák esetében beszélünk. De hát, akármit is gondolok erről, itt körülbelül 55 év anyagából kell a koncert dalait kiválogatni, ami akár életmű, akár nem, nekem mindenképp rohadt nehéz lecke. Mert lehetetlen mindenki elvárásainak megfelelni, hiszen magam is bepréselnék a műsorba még másik harminc dalt is. De ezt meg kell oldanom, alsóhangon két és fél órában, mert az se jó, ha egy koncert túl hosszú. A koncert alatt egyedül én nem hagyhatom el a színpadot, a zenészeknek lesz jónéhány dalnyi szusszanásuk.
