Pár évesen egy erdélyi családi kiránduláson hallottam a szüleimtől először arról, hogy Magyarország nem az a kis rántott hús alakú 93 ezer négyzetkilométer, amelyet addig ismertem, hanem sokkal inkább a kancsó forma volt ezer évig a sziluettje. Ekkor tudatosult először bennem, hogy Erdélyben is élnek, sőt egyes területein tömbben laknak magyarok. Vannak olyan városok, ahol csak a városi néptanács elnöke (a kommunista Romániában így hívták a „polgármestereket” – a szerk.), meg a rendőrök románok.
Nincs korábbi emlékem arról, hogy a családunkban szóba került volna Trianon témája, ám ezen az erdélyi kiránduláson ha akarták sem tudták volna eltitkolni előlem a szüleim a kényelmetlen igazságot. A magyar rendszám vonzotta az erdélyi magyar gyerekeket az autónkhoz, akiknek valamilyen számomra nem ismert ok miatt a legfőbb kincs a golyóstoll és a ceruza volt, ezek iránt könyörögtek nálunk ugyanazon a magyar nyelven, mint amit mi is beszéltünk. Ez számomra furcsa volt, hiszen korábban is kirándultunk már a szüleimmel, országhatárokon is átkelve, például Lengyelországban, de az ottaniak nyelvét nem értettem.
Aztán mint egy rémtörténetet, úgy hallgattam néhány éves gyerekként, miképpen vettek el Magyarországtól összefüggő színmagyar területeket az első világháború után. Az akkor, kisgyerekként bennem feltörő tehetetlen düh, amit akkor érez az ember, amikor valami nagy igazságtalansággal szembesül és nem tud ellene semmit tenni, minden bizonnyal meghatározta azt, ahogyan a világot szemlélem. Ugyanezen az erdélyi kiránduláson történt, hogy a hegyeket és azoknak a gravitációval fennálló viszonyát kevéssé ismerő kisalföldi gyerekként legurultam egy magaslatról, apám minden bizonnyal megmentette az életemet azzal, hogy sikerült elém állnia, így blokkolva gurulásomat. Egy szikla felhasította a bal alkaromat, a heget azóta is őrzöm.
A fiatalabb olvasóknak mondom, hogy még a nyolcvanas években is lehetett némi kockázat abban, ha egy kotnyeles kisgyerek tudomással bírt bizonyos politikát érintő témákról, és, mondjuk, erről kikotyogott valamit az iskolában. Nem vetett volna jó fényt a szülőkre, hogy ilyen témákról beszélnek otthon a gyerekkel. Az emlékek megkopnak, de arra biztosan emlékszem, hogy voltak témák, amelyek kapcsán szüleim a lelkemre kötötték, nem beszélhetek róla a családi házunk falain kívül. De hogy éppen Trianon ezek közé sorolódott-e, azt már nem tudom feleleveníteni. Ámbár apám nem csinált különösebben titkot a politikai álláspontjából, és a nyolcvanas évekre már „kivonult” a párttitkárok és hasonlók közvetlen felügyelete alól: noha az egyik legjobb munkásnak számított a győri vagongyárban, mégis elment géemkázni, amikor túl erős lett volna a párt szorítása.
Nagyszüleimmel együtt laktunk egy többgenerációs családi házban Győr kertvárosában, éjt nappallá téve dolgozó szüleinket gyakran a nagyszülők helyettesítették. Az erdélyi út után nem volt visszafordulás, átszakadt a gát: az addig a témát kerülő nagyapám „minden-mindegy” alapon büszkén mesélt arról, hogy miképpen védte a Kárpátokban az „ezeréves határt”, és a székely himnuszt is megtanulhattam tőle.
A magyarságnak több nagy tragédiája volt az igazán szörnyű huszadik században. Talán jól mutatja, hogy milyen beteg társadalmunk, hogy az egyiket – hatszázezer honfitársunk magyar segédlettel történő elhurcolását és módszeres kivégzését – a többség nem érzi saját katasztrófájának, a fájdalomban nem osztozik. Míg a másikat, több millió honfitársunk elszakítását az anyaországtól – akik azóta is sok esetben másodrangúként élnek az utódállamokban – szintén tömegek érzékelik mások problémájaként. Micsoda beteg társadalom az, amely románozza, szlovákozza, ukránozza azokat a magyarokat, akiknek csupán az a bűne, hogy a meghúzott határokon kívül rekedtek. Persze ezt is a politikának köszönhetjük. Mert akinek fáj Trianon igazságtalansága, az egyből fideszessé válik 2020 Magyarországán, míg akik sokszor tudatlanságból nem értik, és ezért nem érzik át ezt a szörnyű csonkolást, azok egyből komcsi, sorosista hazaárulók az ellenkező oldal szemében.
Egy csonkolt nemzet vagyunk lélekben is, a tizenötmillió Trianon-túlélő nemzete. 1920-ban akarva, vagy sem, de mindenki arra fogadott volna, hogy 2020-ban nem lesz már sem magyar nemzet, sem Magyarország. A magyarság mentális egészsége Trianonban valóban olyan károkat szenvedett, amelyek nehezen reparálhatónak tűnnek. És a kulturális és egyéb nemzetegyesítéstől inkább távolodtunk, mint közeledtünk hozzá az elmúlt száz évben.
Ha mint egykori erdélyi hegyről leguruló kisalföldi gyerek javasolhatok valamit magunknak, akkor a következő száz évben – ha adatik a magyarságnak annyi – igyekezzünk megszeretni egymást, először a jelenlegi határokon belül, aztán utána sürgősen a határainkon kívül élőket is. Ha a kedvemben akarnak járni, akik olvassák e sorokat, akkor amikor ennek az írásnak a végére jutnak, hívjanak fel egy olyan magyar rokont, ismerőst, egyszervolt barátot, akivel politikai vagy világnézeti okok miatt nem tartják már a kapcsolatot. Csörögjenek rá a vérfideszes nagybácsira, kopogjanak át a „komcsi” szomszédhoz, találkozzanak a középiskolai padtárssal, akivel a hülye teóriái miatt nem álltak szóba évekig. Ez az első lépés Trianon lebontása felé.
Többet olvasna Gulyás Balázstól? Kattintson!
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2020/23. számában jelent meg június 5-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/23. számban? Itt megnézheti!
