A cserépkályha

Anyám mindenhez ragaszkodott, ami régóta volt. Gyűlölt minden változást. Ez magyarázta állhatatos, már-már legendás maradiságát, melyről itt szólok. 1992 telén meghalt apám. Anya nem engedte, hogy íróasztalán rendet rakjak. Így marad, fiam, végleg. Felajánlottam, egy időre hazaköltözöm, nem hagyom egyedül. Tiltakozott, megleszek én magam. Húsz évvel azelőtt maradtak ketten; kéz a kézben, öregesen, néha zsörtölődve várták a végsorsot. Apa nagy betegsége esztendővel halála előtt kezdődött, napjain minden vidámság kívül rekedt, anya aggódott, de nem adta jelét. Ha apát vizsgálatra kísértem, szeme villanása kérdezett, rendben találtak-e mindent. Látta, apám hogyan soványodik lassan semmivé. A temetésen nem sírt. Nézte-nézte apa szemfedővel takart arcát.

Hiába kifogásolod – mondtam –, veled leszek néhány hétig. Kényelmes sorom lett hirtelen. A közeli kórházban nyolckor kezdtünk, gyalog tíz perc, anyám hétkor tette asztalra reggelimet és a nyomdaillatú napilapot, amit apa járatott. Később kért, mondjam le az előfizetést. Apa nélkül már semmi sem érdekelte. Esténként latolgattuk, hogyan lesz ezután. Két hét telt el, gondoltam, vasárnap ebédeljünk vendéglőben. Nincs mit fölvennem – szólalt meg anyában az örök nő. Régi szürke kosztümjét javasoltam, ő fekete ruháját akarta, azt, amelyet a temetésen viselt. Apámmal hangversenyre a Zeneakadémiára is abban járt. Jó, hogy nem vagyunk bérletesek – mondta egyszer, az emberek azt hinnék, nincs másik.