A tojás

Tizenkilenc éves koromban tapasztaltam meg először testközelből, milyen, amikor valaki számára összedől a világ. A Vasműben dolgoztam villanyszerelőként, nem szartam be a sok tennivalótól, amolyan örök ügyeletes voltam. Ritka alkalmakat nem számítva, amikor tényleg produktívnak kellett lenni, készenlétben álltam a kis brigádommal. Ha gond adódott valahol, mentünk, és helyrehoztuk, ha nem, akkor csak üldögéltünk reggel 6-tól délután 2-ig. Hetente úgy háromszor azért elromlott valami, főleg a hideghengerműben.

Emlékképek, kis effektek ugranak be, ha visszagondolok arra az időszakra, például reggelente az iszonyatos tömeg a buszon. Egy haveromnak köszönhetően kölcsönlakásban éltem, először ingyen, aztán jelképes pénzért. Nem volt ébresztőórám, ezért komoly nehézségekbe ütközött a felkelés. A lelkiismeretem nem engedte, hogy mély álomba zuhanjak, hajnalonként magamtól felébredtem, a szemközti házat néztem tízpercenként, mert kiszúrtam egy ablakot, amiről tudtam, hogy öt óra húszkor gyullad ki benne a fény. Akkor kezdhettem készülődni. Így is sokszor elkéstem, mert a tízperces alvások gyakran rosszkor csukatták be velem a szememet. Ilyenkor trükkel próbáltam bejutni a Vasmű területére. A buszmegállótól másfél kilométert kellett haladnom, hogy bemászhassak egy titkos helyen. Ezzel el tudtam kerülni, hogy elvegyék a belépőmet; három késés után jött volna a fegyelmi.