Császármorzsa

Nem tudom, miért van, valahogy rátör az emberre. Úgy megennék most egy…, gondolod váratlanul, nem csak ha illatozó kioszk felé jársz. Valahogy felpattan lelked, agyad mélyéről. Hol erre, hol arra vágysz rá hirtelen, és mindjárt valami emlék is előbukkan. A létfenntartás parancsoló ösztöne, ez talán az ok, szoros kapcsolatban múltbeli étkezések ízörömeivel, hangulatokkal, iskolabüfével, menzával és édes, első vacsorás randevúkkal.

Vegyük mindjárt, mint példát, a balatoni strand és a magyar lángos ép ésszel felfoghatatlan, össze nem illő kombóját; a lángos, bár a rettentő melegben nyelvégetően forró, csakis kézből fogyasztható, nehezen emészthető étek, a nyárral, sőt nemzeti hovatartozásunkkal híresen egybekapaszkodott. Tűző nap, sorállsz a büfénél, fejedben a baráti társaság rendelése, két sajtos-tejfölös, négy sima, sok fokhagyma legyen, sózd alaposan. Hosszú a várakozás, előttem karcsú, bikinis, szép leány. Nem unatkozom.

Egykor édesanyám péntekenként rákérdezett: mit ennétek hétvégén? (Mára ismeretlen ideál állapot; ebédidőben mindenki otthon tartózkodik. Még a gyerekek is.) Mindig anyára bíztuk a döntést. Ő már kigondolta, naná, de hagyott minket hezitálni. Mi kell a Lehel piacról, már kis cédulán megvolt. Kamaszoromtól én mentem. Anya megmondta, kitől vásárolhatok, mint a legtöbb háziasszonynak (ízlelgessük ezt a régi szót) megvolt a tejfölös, a libás, a csirkés asszonya, kovászos uborkát sem vettünk soha mástól, mint a megszokott vecsési savanyító családtól. A piac sarkán sütöde, az illatkapun áthaladva parancsoló éhség, pogácsa, sósapró, túrós batyu, almás pite. Majszoltam stanicliból a piacon végig.