Debrecenben kéne lenni

Napok óta azon gondolkodom, vajon gonosz, politikai haszonleső ellenzék-e az a tömeg, amelyik a cívisváros polgáraként szembemegy egy olyan döntéssel, amely a fejük fölött született meg? Egyáltalán: ki teremtett olyan helyzetet, ki hozott olyan döntést, amellyel az érintett település lakóinak kényszerűségből, becsületből, önérdekből és önvédelemből szembe kell menniük? És persze itt lappang egy másik kérdés is, jelesül, hogy mennyit ér az ember, mennyit érnek azok „a zemberek”, akik hol „magyar emberek”, hol „tisztelt választópolgárok”, hol „népem, nemzetem”, és még sokan mások, amikor éppen nincs szükség rájuk sem magyarként, sem városi polgárként, sem választópolgárként, sem a nemzet tagjaként, sőt: kifejezetten útban vannak, nem az út szélén, és persze nem ott, ahol pártunk és kormányunk nem hagyja őket.

Útban vannak, mert akadályozzák a Karmelita környékén már rég eldőlt, eldöntött akkumulátorgyár építését. Megtöltik a termet, folyik a (végül tízórásra sikeredett) meghallgatásnak nevezett kutyakomédia, nagyjából ugyanolyan módon, ahogy a pesti tüntetések: hadd tüntessenek, majd hazamennek, ha elfáradtak és/vagy eléggé átfáztak. Itt sem akarnak többet a város vezetői, jól kiabálják ki magukat a polgárok, aztán ha berekedtek, megéheztek és belefáradtak, majd hazamennek. A polgármesterük, aki aranyba vésett nevet visel, szemrebbenés nélkül mondja (később, gondolom, felsőbb utasításra, figyelmeztetésre korrigálja), ő akkor is a gyár építését szorgalmazza, ha a debreceni cívisek másra voksolnak. Elszabadulnak az indulatok, pofon is csattan, asszonyt ápolnak, nem tipikus cívis hangulat.