A Dunánál derékig vízben állnak, a Tisza mellett kiszáradnak a fák

Miközben a Dunán hatalmas árhullám vonul le, az ország keleti tájait a vízhiány fenyegeti. Sokakban felmerült mostanság, hogy óriási pazarlás kiengedni az országból a vizeket, amikor máshol szükség lehet rájuk. Ez azonban nem ilyen egyszerű. Utánanéztünk, hol tart most a vizek visszatartása ebben a – miniszterelnökünk szerint – vizekben bővelkedő országban. 

Dabas külterületén, ligetes erdő mellett, nádassal szegélyezett csatorna ballag egyenes vonalban a horizontig. A vize lassan áramló, sekély és átlátszó. Egy keskeny fahíd feszül keresztül rajta. Jól látni róla a part közelében vízbe hulló rovarokra vadászó vörösszárnyú csapatokat. A vízfolyás a Ráckevei–Soroksári-Duna-ágból érkezik Dabas alá. Innen nem messze lassan elkeskenyedik, majd belevész az öntözőcsatornák sokaságába.

Míg én a csatorna csendes vizét szemlélem, néhány tíz kilométerre innen az emberek a Dunával viaskodnak. Sok százezer homokzsákot pakolnak le a hullámterek szélein, hogy megerősítsék a hatalmas víztömeg nyomása alatt nyögő gátakat. Felvetődhet persze a kérdés, hogy miért Dabas környékén töltöm az időt ahelyett, hogy onnan tudósítanék, ahol a dolgok történnek. Azért, mert annak is jelentősége van, hogy itt nem történik semmi. A Duna–Tisza-csatorna ugyanis azért készült el valamivel több mint 20 kilométeres szakaszon az 1940-es években, hogy később elérjen a Tiszáig, és a nagy folyam vizéből szállítson utánpótlást a szárazodó keleti tájakra. A munkálatok azonban nem folytatódtak, a Duna és a Tisza összekötésének terve – amely még a reformkorban fogalmazódott meg először – az elmúlt nyolcvan évben nem került közelebb a megvalósuláshoz.

Mostanság azonban egyre gyakrabban kerül elő ez az ötlet. Az elmúlt évek aszályos időszakai ugyanis megmutatták, hogy az Alföld vízellátottság tekintetében kifejezetten sebezhető. Hiába szajkózzák a kormány tagjai, élükön a miniszterelnökkel azt, hogy vízben gazdag ország vagyunk, ez a szakemberek szerint nem igaz. A kormánypolitikusok téves helyzetértékelése ez esetben is hatalmas károkat okoz, mivel késlelteti azokat a vízmegtartási munkálatokat, melyek jó része már akkor is késő lenne, ha tegnap készült volna el.

• Mit gondol a vízügyes szakma a Duna és a Tisza összekötéséről?
• Miért nem marad meg a víz a földeken?
• Mekkora területet kellene visszaadni a vizeknek, hogy érdemben tudjunk javítani a klímán?

A teljes cikket elolvashatja Plusz előfizetésünkkel, vagy a Magyar Hang hetilap október 3-ig kapható 2024/39. számában. Országjáró riportok, interjúk, elemzések, véleménycikkek, reklámmentes olvasás – ezeket kínálja a Magyar Hang Plusz!