Egy civilizáció végnapjaiból

A Tapolcai-medence körülbelül a legszebb hely a világon. Ezt a földi paradicsomot július 10-én, szombaton minden különösebb ok nélkül, puszta megszokásból pokollá változtatta ünneplő homo sapiensek egy kisebb csoportja. Hogy mit ünnepeltek, nem tudhatom, és nem is tartozna rám, ha örömüknek vagy eltökélt szórakozási vágyuknak nem úgy adnak hangot és iszonyatos hangerőt, ahogyan manapság mindenütt szokás. A választott helyszín kikezdhetetlennek tűnő, derűs nyugalmát cafatokra tépte a hangerősítő berendezésből alkonyattól az éj közepéig áradó förtelmes zaj (zene). A ritmusgép kegyetlen, egyhangú dobogása úgy hasított a csendbe, mint elektromos fűrész az eleven fába, fölriasztva a környező hegyek és völgyek két- és négylábú lakóit. Éjszakai álomról szó sem lehetett.

Nincs ebben alapjában véve semmi új: hogy egy kis önkívülethez jussanak, e szőrtelen nyetegek, társaink a nyomorúságban és a halálfélelemben, ősidőktől fogva folyamodnak ritmikus zajokhoz és különféle tudatmódosító szerekhez. Mi teszi ma viselkedésüket mégis kártékonyabbá és veszélyesebbé, mint valaha, ha ebbe belegondolunk, remélhetőleg politikamentesen tudjuk majd megbeszélni, mi történik velünk a huszonegyedik század elején, a technikai civilizáció végnapjaiban.

Erről is olvashat a cikkben:
• „Olyan hatalommal rendelkezünk, amely nem függ személyes képességeinktől, és úgy élünk vele, mintha a tulajdonunk volna; ebben erősít meg a jogrend, és ami fontosabb, a saját erkölcsi érzékünk.”
• „Hogyha a technikai haladás sikerétől megrészegült emberiség magára gyújtja földi otthonát, akkor vagy idejében észbe kap, vagy bennég.”
• Kire bízzuk a törvénykezést?

A teljes cikket a Magyar Hang július 16-án megjelent 2021/29. számában találja (tartalomjegyzék itt). Vegye meg nyomtatott kiadásunkat, vagy olvassa el a cikket a Magyar Hang Plusz felületén online!