Minek is kellene megtanulnunk elődeinktől, hogyan lássuk a természet csodáit?

Szerencsés és boldog lehet az, aki értékes életidejéből szánni tud rendszeresen arra, hogy szépirodalmat olvasson. Bölcs lehet, aki nemcsak szépirodalmat, hanem filozófiát és természettudományos könyveket is olvas, s igazán gazdagabb lehet az, akinek mindezek mellett még arra is jut ideje, hogy időről időre mezőgazdasággal kapcsolatos könyveket is szellemi horizontjába vonjon. Egyre jobban látom, hogy a nagy „homokkönyv” – aminek Borges jósolta a világhálót – sokszor igen felületes és kritikátlan információkat ad, keresőmotorokkal, algoritmusokkal és mesterséges intelligenciával együtt is. Az internetet mindössze kiegészítő segítségként érdemes használni, s ahhoz, hogy valóban hasznunkra is legyen, mindvégig kimondottan fókuszáltnak kell lennünk, különben a túl sok információ elterel témánkról. Ezzel szemben egy-egy könyv még mindig inkább segít abban, hogy elmélyedjünk, használjuk képzelőerőnk, s mélyebben bevésődő tanulás során elsajátítsunk új ismereteket, amelyek valódi és alkalmazott tudássá, szakmává válnak. Különösen így van ez olyan tevékenységekkel, amelyeknek egyszerre van elméleti és gyakorlati oldaluk, mint például a kertészkedés és a méhészkedés. Mivel az írás mellett elhivatottan kertészkedem és méhészkedem, az elmúlt évek során valami csekély elképzelésem kialakult a kertészeti és a méhészeti irodalomról s annak történetéről, színvonaláról is.

A kertészeti könyvek olyan szép számmal jelentek és jelennek meg, hogy most külön nem is emelnék ki belőlük, elég az hozzá, hogy már ezek olvasása közben feltűnt, sok mennyire gyatrán van megírva. Még ha a legtöbb közöl is praktikus tudást, alig-alig akar egy-egy szerző elmozdulni afelé, hogy ne csak a kert legyen szép, amit az ember épít, hanem a szöveg is, amit olvas. Különösen igaz ez némely konkrét területre. Például én már olyan tíz esztendeje termesztek fűszerpaprikát, s az ezekről szóló könyvek tragikusan unalmasak, silány szövegek, vagy rettenetesen felületesek. Egyetlen, üdítő kivételként említhetem Bálint Sándor A szegedi paprika című, nagyszerű művét, amelyet örömmel olvastam, s mindenkinek csak ajánlani tudok. Ha egyszer időm engedi majd, és összefoglalom a fűszerpaprika történetéről és termesztéséről szerzett tudásomat és történeteimet, akkor ezt a könyvet biztosan alapvető forrásként fogom használni. A paprikáról szóló könyvek többsége ugyanis számomra nem elég széles horizonton mozog, hiányolom belőlük a holisztikus szemléletet. Az utóbbi száz esztendőben amúgy is elmozdult minden a mezőgazdaságban a termelékenység, pontosabban a mennyiség felé, sajnos gyakran a minőség rovására. A modern mezőgazdaságban megjelent a műtrágya és a vegyszerezés, amely ugyan fokozta a terméshozamot és csökkentette a kártevőket – és a hasznos beporzók számát is –, de hatására az élelem mindössze élelmiszerré vált, szigorúbban fogalmazva elvesztette egészséges tápláló életerejét. Tudom, hogy ezzel sokan nem értenek egyet, de saját tapasztalatomat írom, mert tudom, hogy mi a különbség a saját paradicsom és a nagyüzemi között. Így azt is tudom, hogy mi a különbség a saját méz és a méznek látszó cukorszirup között. Röviden: sok. Bővebben: rettentően sok. Míg az egyik táplál, a másik, ha szerencsések vagyunk, akkor nem mérgez. Az ember tehát, ha igazi élelemhez akar hozzájutni, akkor két utat választhat. Az egyik, hogy felveszi a kapcsolatot a termelőkkel, piacokat és kis gazdaságokat keres fel, a másik, hogy saját maga is termelni kezd. Én egyszerre mindkettőt teszem. A fűszerpaprika-termelést elsősorban saját örömömre kezdtem el, s folytatom most is a méhészet mellett.

A méhészet tanulmányozása közben jó filológusként nemcsak napjaink szakirodalmát olvastam el, hanem a régebbi korokét is. Az idegen nyelvű szakirodalomról most nem beszélek, csak a magyarból ragadok ki néhány értékes példát, mert itt igazi kincsekre leltem, amelyeket most olvasóimnak is ajánlok, akkor is, ha nem foglalkoznak méhészettel.

• Ki volt báró Ambrózy Béla?
• Kinek az álneve volt Uzdi Péter?
•