Furmint

…egy képben csak talán,
s csupán a lényeget

Mióta készülök, hogy elmondjam (neked szerelmem rejtett csillagrendszerét). Mert nagy halogató vagyok. Pedig elhull a virág, eliramlik az élet, meg aztán bezár a Villányin a csemegebolt is, de legalábbis nem lesz már friss a zsömle, kezdődik a meccs, nincs elmosogatva. És elmennek a bálványaim, akikhez sosem szóltam, akiket a lelkembe posztereztem csak ki rajongó kisfiússággal. Bussay Lászlónak is leveleket írogattam, nagyapám örökölt írógépét éreztem csak méltónak, hogy szavakat kopácsoljon hozzá helyettem, válaszborítékot is küldtem valamennyiszer, megcímezve, felbélyegezve, választ kényszerítve. Két hegyre metszettünk, kapáltunk egymástól, de sosem mertem fölmenni hozzá, pedig zenghettem volna zsoltáros kedvvel, hogy „Uram, jó nekünk itt lenni.” De csak csodáltam távolról, olvastam, ha írt, vallottam, amit hitt, kortyoltam, amit fejtett. Aztán jött a hír, hogy elment, aki annyi végén égette a gyertyát, ahány vége volt, én meg vermelhettem el a számtalanszor elpróbált mondataimat, amiket sosem mondhattam el, sosem kérdezhettem meg, egy remélt üdvösség napjára.

A Furmint biztosan túlél engemet, mert túlélte eddig, aki elültette, megmetszette, valamennyiünket. Mégis ugyanolyan szemérmes rajongással halogattam a róla való szólást. (Jóska szomszéd mondta Gyula szomszédnak délelőtt a hegyen, amikor az számonkérte, mit fekszik borosan már akkor a munka helyett: a holnapi napból még egy perc sem telt el.) És ebben én is Jóska szomszéd voltam: évekig toltam-halasztottam, hogy Furmintom legyen, megvettem hozzá a szomszéd földjét, fejszével, ásóval gyökereztem a kivágott fákat, kézi kapával törtem a helyét, hogy majd. Kerítést húztam, karókat hegyeztem, hogy majd. Félretettem a sporton nyert pár ezreket, hogy majd. Aztán eladtam, el kellett adnom, és nem lett Furmintom a Hazanyúlő-dűlőben, karós, bakműveléses, a legjobb helyen, amit csak életemben láttam.