Gyerünk, ugorj!

Amikor a szorongás fojtogatja az embert, a ráció helyét a csillapíthatatlan rettegés veszi át. Mintha présbe szorították volna, csakhogy immár a szerkezet vasrúdját is ő maga kezeli: józan döntést nem remélhetünk, a segítség csak kívülről érkezhet. A másik ember gondoskodása, szavai vagy pusztán a jelenléte is elég lehet, hogy a kizökkent valóság a helyére billenjen. De mi van, ha a másik is elvesztette a talajt a lába alól, mi történik, ha az egész társadalom a saját depresszióját dédelgeti, és fájdalmát csak a többiek még nagyobb szenvedése enyhítheti?

Május 18-án egy tizennyolc éves fiatal a Margit hídról a Dunába akarta vetni magát. Családi problémái elviselhetetlenné váltak, nem látott más kiutat. A tragédiát egy járókelő akadályozta meg, aki addig beszéltette a fiút, amíg a kiérkező rendőröknek sikerült őt a korláton belülre húzniuk. A „civil megmentő” – bulvárlapok közvetítésével nyilvánosságra került – elbeszéléséből ismerhettük meg az eset részleteit, amelyek társadalom-lélektani diagnózissá tették az öngyilkossági kísérletet.

Kiderült, hogy miközben a kamaszt igyekezett lebeszélni a tettéről, a hídon közlekedő autósok közül többen odakiáltottak a peremen egyensúlyozó fiúnak: „Rohadjál meg!, Dögölj meg!, Gyerünk, ugorj!” Még ha levonjuk a vonatkozó cikkek szenzációhajhász lendületét, a végeredmény akkor is elkeserítő. A megmentett élet többek számára értéktelen: a napjukat izgalmasabbá tette volna a folyóban úszó holttest látványa.

• „Azt, hogy segélyhívás vagy segítségnyújtás helyett többen a halálba zavartak volna egy kamaszt a főváros közepén, nem függetleníthetjük a magyar társadalom aktuális lelkiállapotától.”

A teljes cikket a Magyar Hang május 27-én megjelent, 2022/22. számában olvashatja el. Vegye meg nyomtatott kiadásunkat, vagy olvassa el a cikket a Magyar Hang Plusz felületén online!