Miért tiszteletlenség a csajozó Vasvári, hogyan viszonyulna a mai rendszerhez a „szélsőbalos” Petőfi, és milyen lehetett valójában a filmben terhesen verekedő Szendrey Júlia? Katona Csaba történészt kérdeztük a Most vagy soha! elképzelt forradalmáról.
Ahogyan történhetett volna – vezeti fel az eseményeket a március közepén bemutatott, Most vagy soha! című Petőfi-film. Rákay Philip hatmilliárd forintból készített produkciója, amely az 1848. március 15-ei eseményeket a költő alakjában ragadja meg, vállaltan alternatív történelmet ír: akciófilmet csinál a forradalomból. Hiába hangsúlyos azonban a fikció, az alkotók mégsem tudnak vagy nem is akarnak elszakadni a valóságtól, és tekintettel a várható nézettségre, a mű történelemábrázolása jelentősen befolyásolhatja a forradalomról kialakított képet.
– A történelmi fikció önmagában nem ördögtől való, de azért nem baj, ha a fikciós szál a realitás határán belül marad egy olyan filmben, amely hol sugallja, hol deklaráltan kimondja, hogy az események az ábrázolt módon történtek – mondja Katona Csaba. – Petőfi Sándor szangvinikus, csípős humorral rendelkező figura volt, a filmben sablonos forradalmárt faragtak belőle. De talán még nála is rosszabbul járt az egyszerű „csajozógépként” megjelenő Vasvári Pál, aki szinte csak azért vesz részt a forradalomban, mert az vélhetően bejön a lányoknak. Ez méltatlan hozzá, hiszen ne felejtsük el, Vasvári ugyancsak feláldozta életét a hazájáért, 1849 júliusában hunyt el az észak-erdélyi hadszíntéren.
Petőfi finoman szólva sem volt az elit barátja
A történész rámutatott, természetesen lehetetlen minden mozzanatában pontosan rekonstruálni a március 15-ei eseményeket, egy ziccert azonban biztosan kihagytak a film alkotói. Tudjuk, hogy Petőfi nem volt ott a Nemzeti Színház aznap esti ünnepi előadásán, ahogy azt is, hogy napra pontosan kilenc hónap múlva megszületett Petőfi Zoltán. Nem lehet kijelenteni, hogy a költő és Szendrey Júlia gyermeke éppen március 15-én fogant volna, de akár így is történhetett. És talán emberibb és filmes szempontból is eladható „megoldás” lett volna, ha Júlia megragadja Sándort, és vágytól fűtve azt mondja neki, hogy: „Te ma este nem mész a színházba”, mint az, hogy terhesen verekszik a férje életére törő titkosrendőrökkel.
– Március 15. Petőfi nagy napja volt, alighanem élete csúcspontja. Valóban az események főszereplőjeként tűnt fel, de a filmben látottnál lényegesen színesebb és bonyolultabb személyiségként élte életét. Szerencsésebb lett volna talán, ha nem festenek róla ennyire idealizált képet. Petőfi egy önmagát – nem ok nélkül – rendkívül nagyra tartó, öntudatos ember volt, aki semmilyen tekintélyt nem tisztelt, páros lábbal szállt bele bárkibe, ha szükségesnek érezte, sokszor akkor is, ha nem kellett, és általában a legkisebb kompromisszumra sem volt hajlandó. Ezek a vonások nem feltétlenül tették szimpatikussá kortársai körében, de ezzel ugyancsak alig törődött – mondja Katona Csaba. A történész hangsúlyozza, Petőfi nehéz személyisége nem befolyásolta történelmi megítélését, hiszen a költészetében megjelenő elveket az életében is hitelesen képviselte, az őszintesége, a forradalmi hevülete nyilvánvaló volt, és ez morálisan kikezdhetetlenné tette emlékét.
– Nem hagyhatjuk figyelmen kívül ugyanakkor, hogy az elvei nehezen egyeztethetők össze a jelenlegi hatalom elképzeléseivel. Petőfi finoman szólva sem volt az elit barátja, gondoljunk a Dicsőséges nagyurak vagy az Akasszátok föl a királyokat! című versére. A mai fogalmaink szerint a költő egy szinte szélsőbaloldali forradalmár volt, aki a francia forradalom és a világszabadság elkötelezett rajongójaként, radikális alkotóként valószínűleg nehezen fogadna el egy olyan tekintélyelvű rendszert, mint a mai, amely merev közhelyek mentén jelöl ki kötelezően imádandó dolgokat.
Rákay Philip naiv világképe
Rákay Philip produkciója naiv világképet tükröz: a péklegények ingyen osztogatják a kenyeret a forradalmi tömegnek, amelyben társadalmi helyzettől függetlenül mindenki egyként áll ki az ország szabadságáért. A leegyszerűsítés mélyén mégis találunk némi igazságot, hiszen – ahogy arra Katona Csaba rámutat – a reformkor programja a modern, a polgári Magyarország megteremtéséről szólt, ezért is fontos számunkra ez az ünnep: olyan országot kívántak felépíteni, ahol nincsenek feudális előjogok, nincsenek elnyomott jobbágyok, ahol közteherviselés és jogegyenlőség van. A 12 pont, illetve az áprilisi törvények egyik legradikálisabb lépése a jobbágyfelszabadítás volt.
– Ma talán el sem tudjuk képzelni, milyen erős üzenettel bírt ez a döntés: elnyomott tömegek váltak hirtelen a haza egyenjogú állampolgáraivá – mondja Katona Csaba. – Fontos vetülete a forradalomnak a magyar nemzet függetlensége, az eseményeket elsősorban mégis a haladó és a reakciós erők küzdelme határozta meg. Tudom, hogy ez elsőre gyanúsan kommunista retorikájú szövegnek hangzik, de valójában mégiscsak az volt a kérdés, hogy a feudális maradványokat hordozó rendi társadalmat vajon meg tudja-e haladni a polgári berendezkedés.
Katona Csaba hangsúlyozza ugyanakkor, hogy a reformok törvényes úton haladtak előre. Miközben a márciusi ifjak a megfelelő pillanatot várták a megmozdulásukhoz, Deák Ferenc, Széchenyi István, Kossuth Lajos és Batthyány Lajos tette a dolgát a pozsonyi országgyűlésen. Amikor Kossuth reformjavaslatokat tartalmazó felirati javaslata március 3-án átment az alsó- és a felsőtáblán, politikusaink – felelős államférfi ként viselkedve – azonnal Bécsbe siettek, hogy szentesíttessék a királlyal.
– Deák István, tavaly elhunyt kiváló történész, a New York-i Columbia Egyetem tanára alkotta meg a törvényes forradalom fogalmát. Mit jelent ez? Ferdinánd szentesítette a magyar követeléseket: István nádor a király nevében bízta meg Batthyány Lajost az első magyar kormány megalakításával, így amikor a nemzet fegyverrel igyekezett megvédeni a szabadságát, akkor a jog mellettünk állt. Ez rendkívül fontos, és tovább árnyalja a film egyszerű világképét.
Totális blődség
A Most vagy soha! egyik alapvető üzenete az, hogy a gonosz Nyugat bántja a magyarokat, méghozzá csak azért bántja őket, mert magyarok. – Nyilvánvalóan hamis sugallat, amikor az első jelenetben az osztrák katonák véresre verik az utca népét, nem is történt ilyen, ahogyan az sem állja meg a helyét, hogy Petőfi a magyar nyelv használatával érvel a szabadság mellett. „Hogy a mi fiunk már beszélhessen magyarul”, mondja, de miért ne beszélhetett volna, amikor azt Ferdinánd már 1844-ben hivatalos nyelvvé tette, amúgy pedig de facto használták természetesen? A modern nemzetfogalom születésénél járunk, ekkor erősödik meg a nemzeti érzés, de a magyarok és az osztrákok filmben megjelenített nacionalista, szinte soviniszta szembenállása totális blődség.
Ugyancsak hamis a film már említett erőszakossága, hiszen a ’48-as forradalom egyik legnagyobb varázsa, máig legnagyobb értéke, hogy vérontás nélkül zajlott le. – Utcai harcok, barikádok és gyilkolás nélkül sikerült levezényelni az eseményeket, ami valóságos csoda. Nem az erőszak uralta Pest utcáit, és erre kellene igazán büszkének lennünk. Később történnek borzasztó dolgok, mint például Lamberg Ferenc meggyilkolása – a császári megbízottat a dühös tömeg a hajóhídon meglincselte –, de március 15-én semmi ilyesmire nem kerül sor.
Katona Csaba felidézi, hogy a szabadságharc során egyre radikálisabbá váló magyar politika megosztotta a gondolkodó közvéleményt, sorban távoztak a forradalmi ügy támogatói, akik számára vállalhatatlan volt Kossuthék irányvonala. Deák Ferenc is visszavonult már 1848 végén, majd amikor a Habsburg-házat 1849 áprilisában megfosztották a magyar tróntól, nem maradt esély a békés rendezésre. Addig sem volt sok, de a detronizációval a maradék remény is elszállt. Kossuth később elmenekült az országból, ám Deák maradt, kivárt, majd aktív kezdeményezője lett a kiegyezési folyamatnak, amely végül a forradalmi követelések számos részletét megvalósította.
– Érdekes kérdés, hogy a békére törekvő, kompromisszumokat kereső államférfi helyett miért mindig a karddal hadonászó huszárból csinálunk hőst? Deák Ferenc tisztában volt vele, hogy ha beleragadunk a múlt mocsarába, akkor megbénul az ország, ami a jövő nemzedékeinek életét is tönkreteszi. Ezért vállalta annak ódiumát, hogy kezet nyújt a szabadságharcot vérbe fojtó gyilkosok egy részének, mert csak így érhető el a kiegyezés. Iszonyatos súlyú morális terhet vett ezzel a vállára. Egyszer valaki úgy fogalmazott, hogy Magyarország addig nem lesz polgári nemzet, amíg Kossuth Lajos népszerűbb, mint Deák Ferenc – mondja a történész, hozzátéve: ezzel korántsem vitatjuk el Kossuth kiemelkedő érdemeit.
Visszatérve a filmhez, a Most vagy soha! talán legnehezebben feldolgozható eleme az elszántan verekedő Szendrey Júlia, aki Katona Csaba szerint megérdemelte volna, hogy összetett személyiségét jelenítsék meg a vásznon ahelyett, hogy akcióhősként mutatják be. – Szendrey Júlia emlékét csapdába ejtette az, hogy „Petőfi Sándor felesége”, holott ő a saját jogán is megérdemli az utókor maradéktalan tiszteletét. Költőként és műfordítóként is alkotott, és társadalmi szerepvállalása, valamint a kor szokásait felülíró magatartása ugyancsak figyelemre méltó. Petőfivel szerelmi házasságot kötött, apja heves tiltakozása ellenére, mindvégig támogatta férje radikális törekvéseit, és ő is kivette a részét a forradalom eseményeiből.
A Most vagy soha! csapdáiról szólva a történész elmondja, a film döntően befolyásolhatja, a közönség hogyan emlékezik majd a forradalomra. – El tudom képzelni, hogy sokan ez alapján alkotnak képet az eseményekről, és így szükségképpen téves dolgok égnek be az emlékezetbe. Az, hogy Szendrey Júlia verekszik, nem jelent különösebb problémát, csak egy butaság, ami a lényegen nem változtat. De ha valakinek a film után az marad meg a fejében, hogy az egyként gonosz osztrákok álltak szemben szigorúan nemzeti alapon a szent célért harcoló magyarokkal, az már sokkal nagyobb baj. A film ideológiai töltete rossz irányba viheti el a múltértelmezést. Egyetlen történész sem állíthatja magáról természetesen, hogy a teljes igazság birtokában lenne, a múlt felidézése szükségszerűen hibák mentén lehetséges csak. Sosem lesz százszázalékosan pontos a rekonstrukciónk, de nem árt, ha erre törekszünk. Ez a minimum, ha a történelemhez nyúlunk.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2024/12. számában jelent meg március 22-én.
