Jó, rendben, nem tökéletes a Most vagy soha, na de ha a Netflix gyártotta volna! Képzeljék csak, annak mi lenne a végeredménye. Biztosan telezsúfolták volna felesleges akciójelenetekkel, amelyek ráadásul erősen döcögtek volna. A Tom és Jerry mintájára épültek volna fel ezek, tehát a pozitív hős mindig újabb kutyaszorítóba kerül, de csodálatos módon megmenekül a gonosztevőktől. (Kiugrik az ablakon, elfut mellettük, esetleg meggyőzi őket, hogy inkább ne legyenek gonoszok.) A galád ellenfelek ebben az elképzelt filmben olyanok, mint a Reszkessetek, betörők! agyalágyult párosa, és általában mulatságos módon ütik le őket, mielőtt valami bajt csinálnának. Mondjuk, a fiktív császári titkosügynök már kezdene a lőszeres hordóval babrálni a folyóparton, hogy aztán az ellencsapás hatására beledőljön a vízbe. Hahaha, az milyen vicces lenne!
A woke jegyében persze Petőfi Sándor sosem mentené meg Szendrey Júliát, sőt, hirtelen a múzsa változna akcióhőssé. A félelmetes harci erejű asszony várandósan is végigverekedné a filmet, véletlenül mindig pont beleakadva a főgonoszba. Lenne egy olyan jelenet is, amelyben Petőfi mit sem sejtve sztárkodna az ablakban, miközben pedig a tömeg vele együtt örül, a szemben lévő házból épp bemérik egy fegyverrel a hős költőt. Ám a kritikus pillanatban felbukkanna Júlia, és rávetné magát a még az osztrákok által is megalázott gazemberre. A végén pedig Irinyi József egy sikátorban dadogva bevallja Júliának, hogy a saját neméhez vonzódik.
Na jó, az utóbbi csak vicc volt, az összes többivel szemben ez nem történik meg a Rákay Philip fémjelezte filmben. Majd a tíz év múlva potenciálisan érkező Szendrey-spinoffban. Arra már egy baloldali kormány fog adni milliárdokat, „kiküszöbölendő a csorbát”. Jobboldali publicisták versenyt háborognak majd a történelemhamisításon, a jövőbeli kormánypártiak pedig széttárják a kezüket: de hát ez nem egy dokumentumfilm!
Egyébként Petőfi-játékfilmen számon kérni a fikciós elemeket, az nem sokkal értelmesebb, mint amikor a Zámbó család háborogja tele a közösségi médiát A Király miatt. A Rákay-filmmel sem az a probléma, hogy fikciós elemek kerültek bele. Majd kielemzik ezt a történészek. Éppenséggel sokkal izgalmasabb lehetne a végeredmény, ha még több fikciós szál kerül bele. Akár egy akkori átlagember szemszögéből is áttekinthették volna az egészet: hogyan látta ő Petőfit, hogyan március 15-ét? Szabadjára lehetett volna engedni a képzeletet, kreatívan közelítve a mindenki által jól ismert sztorihoz. Megpróbálva valami újat mondani róla. Nem az a baj, hogy nem ragaszkodtak a történelemkönyvek betűihez, hanem hogy fárasztó sablonokkal terhelték meg a nagy nap történetét. Az viszont tudható volt, hogy az említett kreatív szándék nincs a Most vagy soha mögött. Annak szánták, ami lett: akciójelenetekkel tűzdelt romantikus kalandfilmnek. A díszbemutató előtt az alkotók arról beszéltek, hogy mindannyian kihozták önmagukból, amit csak tudtak. Ezzel nagyon egyetértek. Nem ironikusan mondom: egy olyan Petőfi-filmtől, aminek Lóth Balázs (Pesti balhé) a rendezője, Kis-Szabó Márk (Hasfalmetszők, Einstein Mega Shotgun, Hadik) az egyik forgatókönyvírója, és Rákay Philip a kreatív producere, ennél csak rosszabbra lehetett számítani. Azt is várta az ellentábor, hogy most minden idők legrosszabb NER-es történelmi filmje készül majd el. Nem így lett. Ettől még nemigen várok mást a szélsőségesen negatív és pozitív értékeléseknél. Az egyik beleköt majd az élő fába, a másik feldicséri az összes színész nézését meg a járását.
A valóság ezzel szemben az, hogy a Most vagy soha című produkciót igen nehéz gyűlölni, ahogy épp körberajongani is. Az alkotók kihozták magukból a maximumot: a tisztes középszert. Akad néhány kínosabb jelenet, főleg mikor a pátosz az egekig ér, vagy mikor Szendrey Júlia átmegy akcióhősbe. Az talán a legrosszabb, amikor a joghallgatóknál járnak: belassítva az égbe dobált kalapok, totálisan túlcsorduló érzelmek. De akadnak felemelőbb pillanatok is. Persze ez is szubjektív: a vonulós tömegjelenetekre is rásütheti valaki, hogy totális giccs. Amúgy az is, de ettől még időnként tényleg hatásos. Ahogy a színészi játékok sem rosszak összességében.
A sokmilliárdos Petőfi-kurzusfilmtől persze senki nem is várhatta komolyan, hogy előképként, mondjuk, a Magyarokra vagy a 80 huszárra tekint majd. Aki elolvassa az nlc.hu-n, Rákay Philipnek melyek a kedvenc kilencvenes évekbeli filmjei, nem is csodálkozhat. Lehet ő épp most a kormánypárti megmondóember, attól még legbelül ugyanaz a jófejkedő zenetévés (ebbe semmi pejoratívat nem értve), akinek kedvencei a 90-es évekből a Sztárom a párom, a Titanic, a Forrest Gump és a Micsoda nő! A Most vagy soha így pont azokra a hollywoodi popcornmozis sablonokra épít, amelyeket egyes kormánypártiak annyit ostoroznak. Az utóbbiak vannak persze félreértésben, hiszen az átlagos kedvenceik is hasonló esztétikát működtetnek, nem pedig, mondjuk, a Bergman- meg Fellini-összesből kerülnek ki.
Ha az elmúlt évek hatalmas költségvetésű presztízsprojektjeit nézzük, a Most vagy soha jóval nézhetőbb a Hadiknál, ahogy – egy másik műfajt véve – a Pappa Piánál szintén. Megkockáztatom, hogy még a Blokádnál is jobb valamivel. Ettől még nem tartom jónak ezt sem, de filmként szórakoztatóbb. Be fognak rá ülni széles tömegek? Nagy eséllyel igen. Megnézték a Semmelweist is sokan, pedig ott nem várta mindenki évek óta, hogy szerethesse vagy gyűlölhesse azt. Jól fog szórakozni arra a két órára az átlagnéző? Feltehetően erre is igen a válasz. Ez még persze színvonalt tekintve nem jelent semmit, hiszen a Pappa Pián és a Valami Amerika 3-on is sokan jól szórakoztak. De a Most vagy soha nem süllyed hasonló mélységekbe. Összességében szerethetőek a karakterek, közel kerülhet a nézőhöz mind Jókai Mór, mind Bulyovszky Gyula, Vasvári Pál vagy Emich Gusztáv. Petőfi Sándor sajnos kevésbé, annál itt kicsit jellegtelenebb. Még a Katkó Ferenc által játszott idióta gorillát is lehet szeretni. Akad helyenként csipetnyi humor, akadnak látványos jelenetek, lángoló szív és teli torokból való éneklés. Talán a legerősebben annak érzékeltetése sikerült, milyen lelkesítő volt újra és újra, amikor a hatalom meghátrált a forradalmi tömeggel szemben.
Hasonló filmeket készíteni sok milliárdnyi közpénzből persze nem igazán több látványos pótcselekvésnél. A Petőfi-képünkhöz nem tesz hozzá, a filmművészetünkhöz szintén nem, ellenben közben továbbra sem jut pénz rengeteg kiváló alkotónak. Akiknek persze az elkészült filmjeiket olykor csak egy szűkebb réteg nézi, de igenis vannak, amik elérnek többekhez: szép nézettség jött össze a Larryre, a Zanoxra, a Rossz versekre, ahogy olyanokra is, mint a Kojot négy lelke vagy a Magyarázat mindenre. De említhetjük a bőkezűbben támogatott közönségfilmeket is: a Nagykarácsony, a Mesterjátszma vagy a Szia, életem! sem sikerült rosszul. Aki hazafias elköteleződésű művészetkedvelőként az elmúlt évek színvonalas magyar filmtermésére kíváncsi, olyanokat nézzen az előbbiekkel együtt sorra, mint a Hat hét, a Nyersanyag, a Háromezer számozott darab, a Veszélyes lehet a fagyi, a Műanyag égbolt, a Magasságok és mélységek, a Kilakoltatás, a Lefkovicsék gyászolnak, az Elfogy a levegő, a Külön falka, az Egy nap, a Nyitva, a Cicaverzum, az Ernelláék Farkaséknál, a Kálmán-nap, a Remélem legközelebb sikerül meghalnod:) vagy az Árni. Ha pedig ezek mellett már nem jut idő a Petőfi-filmre, hát akkor sem történik semmi.
