Megsajnáltam a Blokád végére Göncz Árpádot. Pedig sosem állt túl közel hozzám, köztársasági elnökként biztosan nem. Az erőltetett „Árpi bácsi” karaktertől is inkább csak idegenkedtem. És persze tudható, hogy a taxisblokád idején az államfő erősen megkérdőjelezhető döntéseket hozott. De a demonstrációt középpontba állító, elsősorban Antall József-mementóként szolgáló film annyira ellenszenvesnek mutatja őt, ami már túlzásnak tűnik. Hisztérikus manipulátorként jelenik meg, akinek a legfontosabb népszerűsége növekedése. Amit hogy ér el? Azzal, hogy azt mondja, amit az emberek hallani akarnak.
Ez legalábbis a film szerint az antalli narratíva, a produkció pedig az egykori miniszterelnök szemszögéből ábrázolja a kilencvenes évek eleji válságot, és az '56-os forradalmat. Merthogy ugrunk egyet az időben, és követhetjük azt is, ahogy az ifjú történelemtanár fellelkesedik a változásoktól, hogy aztán majdnem börtönbe zárják őt is. Ez a történetszál, ahogy egy sajtótájékoztatón Köbli Norbert forgatókönyvíró fogalmazott, emlékeztet a Holt Költők Társaságára. A Blokád erősen épít Antall tanárkarakterére, ezt a film sokszínűen ábrázolja, bemutatva egyaránt az izgalmasan magyarázó fiatalt és a tudálékosba forduló idős urat. Seress Zoltán dicséretre méltóan hozza a nehezen megközelíthető, mégis ezernyi kétellyel telt karaktert.
Talán elsősorban a történet miatt van, hogy mégsem kerül hozzánk annyira közel, mint kellene. A Blokád azon áll vagy bukik, mennyire érezzük át az antalli drámát, a miniszterelnököt szorító dilemmákat és a kórházban fekve sem szűnő munkamorálját, cselekvésvágyát. Ezen a téren a film teljesítménye felemás, időnként sikerül azért láttatni, mi mozgatta Antall Józsefet. A többiek viszont jellemzően elszürkülnek mellőle, kifejezetten izgalmas karakterek is semmilyennek tűnnek. A fő ellenlábas pedig Göncz lesz, akiről az ötvenhatos szál behozatala ellenére sem derül ki, hogy bizony a forradalom után ő viszont börtönben ült. Mintha csak igyekeztek volna kispórolni mindent, ami jobban érthetővé, esetleg szerethetővé tette volna a karakterét.
Érdemes továbbá kitérni arra is, miután már bemutatás előtt ezt neveztük Oscarra (producer: Lajos Tamás!), hogy mennyire értelmezhető a film külföldiek számára. Az tény, hogy az oroszokkal való konfliktus, a benzinproblémák nagyon aktuálisnak tűnnek ma. De tudják-e a határokon túl, mit képviselt Antall és az MDF, mit az SZDSZ? Mennyire és milyen értelemben kötődött Göncz az utóbbihoz? Hogyan viszonyult az antalli kormány a kommunizmushoz, és hogyan az akkori szabad demokraták? Vagy mindez nem annyira lényeges?
Így viszont alig lesznek többek a szemben álló szereplők, mint kormánypárti és ellenzéki öltönyösök. A kórházbeli nővér mondja Antallnak, hogy neki Deutsch Tamás a szimpatikus. Tudja-e egy brit vagy német, hogy ki ő, és miért őt mondja egy fiatalabb nő a rendszerváltás után? Tudják-e mostani fiatalok Horváth Balázsról vagy Hankiss Elemérről, mi mozgatta őket? Bevágják azt is, ahogy Hankiss visszautasítja az Antall-beszéd közlését, de ebből sincs semmi megmagyarázva. Kiindulnak a jobboldali percepcióból, miszerint ez egy emlékezetes sérelme volt az akkori kormányoldalnak. Az értetlen néző meg rakja össze, ki Hankiss, milyen az akkori közmédia, miért utasítja vissza és miért lesz emiatt ő a negatív szereplő.
Persze a film után talán néhányan elmélyednek legalább a korszakban, hogy válaszokat is kapjanak. Ettől még félő, nem a Blokádra fogunk úgy emlékezni, mint ami végre mindenki számára átélhetően mesélte el a kilencvenes évek eleji felkavarodott magyar világot.
Blokád. Magyar film, rendezte Tősér Árpád
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/43. számában jelent meg, október 21-én.
