Kikaptunk

Nem tudta eldönteni, melyiket szerette jobban, az indulás vagy az érkezés pillanatait. Szerencsére nem kellett választania közülük. Mindkettőnek megvoltak a maga nehezen szavakba önthető, mégis tisztán és egyértelműen érezhető, olykor zajosságukban is meghitt örömei. Szeretett elindulni a nagyvárosból, a peronon való tülekedés és rohanás után kinézni, nemegyszer ki is hajolni a vonat ablakán, látni a külvárosi lakótelepek és a bevezető utak mentén sorakozó megaüzletek fényeit meg a kertvárosi részt, amely szűk utcáival és egyre kisebbé váló házaival már a megérkezést idézte elő. És szeretett másfél óra után odaérni a kisvárosba, ahol a főtér környékén lehetett fölfedezni némi urbanizációt, egyébként már a szagok, amelyek megcsapták az orrát a vonatról leszálltakor, visszahozták számára a nagyszüleinél, falun megélt gyerekkori pillanatokat: ősszel a nedves avar köddel keveredő illata, télen a kéményekből kiömlő és a sok apró ház között megrekedő füst, tavasszal virágpor, nyaranta a folyó egész települést beterítő párája. Néha azon kapta magát, nem tudja, mi vonzza ide jobban: a szerelem vagy az, hogy visszautazhat az időben, és fölfedezheti újra a vidék veszni látszó, mégis sokat emlegetett romantikáját.

Távszerelem volt, egyelőre azonban hál’ istennek működött. Hol a srác utazott hozzájuk, a nagyvárosba, hol ő ide, a kisvárosba. Mindketten kinőtték már az iskolapadot, ám egyikük sem teremtett még saját egzisztenciát. Minek, amikor az ugyancsak gyakran emlegetett mamahotel létezik, és igazából nincs ezzel a helyzettel semmi baj? Az érzelmeket megölheti a megszokás, a szenvedélyt ellenben fölcsiholja a viszontlátás öröme. És ez a fiú tényleg annyira lelkes tudott lenni! Most is nemegyszer bocsánatot kért, amiért nem jön ki elébe az állomásra – rossz időben a céges autóval szokott, mármint a családi vállalkozásuk autójával, amelyet leginkább ő használt, jó időben andalognak inkább –, de hát most megint így jött ki a sorsolás, pénteken játszik a csapat, ráadásul pont akkor, amikor a vonat érkezik.