Nobel-díjon innen és túl

Lerámolni egyetlen könyvespolcot, amelyen két sorban álltak a könyvek, ritkán használt fiókokat kihúzni festés, költözés vagy nagytakarítás miatt, madzaggal körbetekert levélcsomagokat kibontani és átpörgetni nagy felelőtlenség. Nem tudhatjuk, mire bukkanunk, és mit szabadítunk magunkra a sosem lezárható múltból. Az emlékek kiszóródnak, mint leejtett varródobozból a cérnagurigák, koppannak, szétszaladnak, és ahol megkezdett szál van, az hosszan lecsavarodik. A levél, amely a kezembe akadt, régen íródott, még írógéppel. De jobban emlékszem az érzésre, ami olvasásakor eltöltött, mint arra, hogy mit ebédeltem tegnap.

Egyetemista voltam, a délelőtti előadások után délutánra elfáradva pihenésképpen kikértem a Széchényi-könyvtárban a Zarathusztrát helyben olvasásra. Nietzschét akkortájt nem kellett, sőt nem is volt ajánlatos olvasni a filozófiavizsgához, elég volt visszaöklendezni róla, hogy az Übermensch-elmélettel valójában a fasizmus egyik előfutára volt. Hosszú ideig csak róla szóló írások jelenhettek meg, tőle azonban semmi. Antikváriumban a régi kiadások föllelhetetlennek bizonyultak, maradt a könyvtári olvasás. Kellett vagy húsz percet várnom arra, hogy kihozzák a könyvet, és a kevéssé műveltek elfogulatlanságával olvasni kezdtem a sárgult oldalakat. A menzakaja kalóriatartalma nem tartott ki estig, már jelzett a gyomrom, de zárásig bent ragadtam. Egy gyökeresen más Nietzsche-kép tárult föl előttem, mint amit a tankönyvek és az akkor divatos filozófusok írásai sugalltak. A Zarathusztra minden második mondata eltalált, lángoltak a metaforák. Eltűnt belőlem minden gyengeség és kétség. Valaki bizonyságot tett helyettem. Olyan volt ez, mint egy szellemi vércsere, szédelegtem ebben a világban, meg hát a büfé is bezárt már. De közel egy évszázad távolából életre szóló útmutatást kaptam, mit jelent és mivel jár megtalálni a saját körvonalaimat.

Magyar Hang Plusz

Haj

Ne tessék haragudni, hogy csak így beállítottam, de anyák napja van, és arra gondoltam… Abbahagytam. Azt hittem, tudom, mit érezhet, de valójában fogalmam se volt róla. Hogy egy kicsit örüljön, azt akartam. De miért is kellett volna örülnie?

Majdnem két évtizeddel később, amikor már több Nietzsche-mű napvilágot láthatott idehaza, azonnal lecsaptam A tragédia születésére, amint megjelent. Nemcsak olvasóként, hanem az akkori Magyar Nemzet külső munkatársaként is, hogy elsőként írhassak róla. Megnéztem, ki volt a fordító, és döbbenten láttam, hogy Kertész Imre. Ő fordította volna „a fasizmus előfutárát”? Egy nagy kiadónál voltam szerkesztő, az emelet másik részén egy másik nagy kiadó működött. Tudtam, hogy ott dolgozik B., a neves fordító, ő biztosan tud nekem válaszolni. Ezért némi töprengés után egyszerűen átsétáltam hozzájuk. Éppen bent találtam B.-t, elmondtam neki, miről készülök recenziót írni, és rögtön nekiszegeztem egy nem túl eredeti, sőt kifejezetten ostoba kérdést: „Megmondaná nekem, hogy ez a Kertész Imre az a Kertész Imre?”