Nem olvasnak. Morcoghatok, babusgathatok, trükközhetek, dühönghetek, mézesmadzagozhatok, csinálhatok bármit, egyszerűen nem szeretnek olvasni. Igen, tudom, nem minden családban van ez így, és emelem kalapom a szülők előtt, akik megoldották a XXI. század házi feladatát, de amerre én ellátok, nagyjából ugyanez a helyzet, és meg is kapom mindig, ha próbálkozok, hogy hát a többiek sem szeretnek olvasni.
Kérdeztem: miért? Mert unalmas. Hosszú. Magyaráztam, hogy dehogy, hisz olyan jó elképzelni a szereplőket, a helyszíneket, megalkotni a regény világát, ráadásul saját képre formálva, megpróbálni kitalálni, hogy mi lesz a vége, összekötni a szálakat, csupa-csupa izgalom. Nem. Unalmas. Például az Egri csillagokban sem bír elindulni a történet, de minden fűszálat egyesével megismerhetünk, ennek mi értelme? Hát, hogy így látod a valóságot te is, amikor szép helyeken jársz, talán észre sem veszed, de odafigyelsz a sok-sok apróságra, mert szeretnéd valamennyi részletében, ízében, színében, illatában, hangulatában hazavinni az emléket. Okés, de az a valóság, ez meg így hosszú és monoton és fárasztó.
Nem adom fel, de egyre kevésbé hiszek a győzelemben. Az apró sikereket megbecsülöm. Legutóbb, nem is gondoltam volna, az LTI – A Harmadik Birodalom nyelve című kötet ütött be, mert erősen áthallásos. Szerintem is. Azért valami klasszikus regénynek jobban örültem volna.
Ez tehát a generációs alap. Erre sikerült ráküldeni a Takaró-féle új érettségi szabályzatot, amelynek egyik legerősebb valószínűsíthető mellékhatása a magyar irodalom minden korábbinál erősebb diákutálata lesz. A középiskolai magyar záróvizsgán eddig legalább ott volt a szövegértelmezés és a rövid érvelés, vagy hétköznapi műfajú szöveg megírása, amelyek mégiscsak az írás lényegéről, és értelméről szóltak, no, de hát hogy nézne már ki, ha az illiberális, unortodox Magyarországon a tanuló élvezné, amit csinál, plusz használható tudással lépne ki az oskola kapuján? Így aztán két esztendő múlva a szövegértési feladatsor nyelvtani kérdésekkel egészül ki, a gyakorlati szövegalkotást és az érvelést kidobják, helyettük irodalmi-műveltségi teszt vár majd a végzősökre.
Eddig tudtuk, hogy mire gondolhatott Petőfi Sándor, ők majd azt fogják tudni (nem annyira), hogy hol és milyen napon írta azt, amiben valamire gondolhatott. Vagy ahogyan az Oktatási Hivatal közzétette: számon kérhetik egyebek mellett a korstílusok, stílusjegyek, stílusfajták felismerését, a műnemi, műfaji tájékozottságot, a verstani ismereteket, a kötelezőnek kijelölt memoritereket, vagyis bármit. Mindent is. Elképzelem magam, ahogy a magyar érettségin szembesülök a feladattal: írjam le valamelyik elsőben feladott költemény első, negyedik és tizenharmadik versszakát. Nyami.
Magyarországon a különböző becslések szerint a tizennyolcadik életévüket betöltött polgártársak legalább 16, de akár 33 százaléka funkcionális analfabéta, vagyis olyan felnőtt, aki ugyan el tudja olvasni a szöveget, de értelmezni már képtelen azt, és akár valamely egyszerűbb űrlap kitöltésébe is beletörik a bicskája. Épül-szépül az új társadalom, ahol az olvasás már csak nyűg, az űrlapokat megoldja helyetted a helyi adminisztráció (lásd választások, Szabolcs-Szatmár és én), a hatalom pedig egyszavakkal, vagy emodzsikkal üzeni, hogy épp kit, mit kell vagy szeretni vagy gyűlölni.
Ez veszélyes! Állítsuk meg őket! Ne hátra!
):
Olvasna még Dévényi Istvántól? Kattintson!
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/19. számában jelent május 6-án.
