Storytelling, mégis, kinek a története?

Március 15-én délelőtt kimegyek a kertbe. Lemaradtam az ünnepi beszédről, a zászlófelvonásról, nem is bánom, talán a megemlékezések utáni baráti kocsmázás hiányzik egy kicsit, valaha, abban a hátrahagyott „pesti mitológiában” ilyenkor délelőtt mindig beültünk valahová koccintani a márciusi ifjak emlékére. Most madárcsicsergést hallgatok a presszógép sivítása helyett, és felvonulók, tüntetők, demonstrálók csoportjai helyett egy kis, meglepően kövér rigót nézek, aki leszáll a fűbe, pimasz módon épp a kertünkbe besettenkedő teknőcfoltos macska elé. A teknőcfoltos érdeklődve méregeti, s hol felém, hol a madár felé nyújtogatja a nyakát, mintha engedélyre vagy egyenesen parancsra várna, ugorhat-e. Feszültséggel teli pillanat.

Valószínűleg ezzel a bizonytalan hezitálással kezdődik minden forradalom. Március 15-ét a nemzet majd’ negyedszázadig tartó közös gondolkodása előzte meg, de Széchenyi még a jeles nap eredményei után is korainak érezte a történteket. Máshogy tervezte… (Ahogy történt, és ahogy történhetett volna… ugye, milyen más a megközelítés ugyanabban a „fikcsiben”?) Fajsúlyos sztorik, fajsúlyos elbeszélőket igényelnek, de az is igaz, hogy a történet mint olyan kiment a divatból, a nyelvben a dráma csak mód és állapot, a történet maga is inkább csak folyamat, mely ilyen vagy olyan eseményhez, akció hoz vagy jelenséghez vezet.