Bizony, bizony: a szerelmek emlékezetesek, évtizedek múltával is arany színben ragyognak az emlékezet sötétjében.
Pár perc próza
Végül a tengerpartra menekültem a városból. Rómát huzamosabb ideig nem tudtam elviselni.
A temetőben hiába keressük a nagyszülők sírját. Újra és újra körbejárunk. Nem tudtunk mi sosem parcellaszámot.
Figyelj, fiam – mondta a tanárnő –, nézz rám. Én milyen nemű vagyok? Jámbor Laci nézte, nézte, majd megszólalt: – Das.
„Nagyon szívesen lapátolok sittet, ha az, akinek ez dolga lenne, eljön helyettem rendelni az egészségházba.”
Akkor, amikor meg kell felelni minden egyes átkozott pillanatban, nem lehet életmódot váltani.
A kórháznak nincs pénze céges összejövetelre (sosem volt), csak egy csenevész fenyőre telik, december huszadikán faragja talpba L. Józsi, a karbantartó.