Zentike bejárónő volt, takarító asszony, ma tisztasági menedzsernek mondanánk, hetente egyszer jött, teadélutános asszonycsevegésben gyakran esett róla szó, akár a többiekről, vagyis a Zentikékről általában. Nekem van állandó asszonyom! – dicsekedtek büszkén a hölgyek, nem mert valamelyes jómódra utalt, de akkortájt, az ötvenes évek Budapestjén nehéz volt úgynevezett megbízhatót találni. A falusi lyányok elmentek az iparba, darusnak, malteros lánynak.
A bejárónő valóságos intézmény volt, sajátos figurája a kornak, mondom: beszédtémát adó, a szárba szökkenő szocializmus idején, a lózungos társadalmi egyenlőség korában az egykori cselédlányok, házvezetőnők letűnt világát idézte, ha csak hetente egy napon is. A szocializmusban, elvtársak, nincsenek urak és szolgák, ennélfogva cselédek, szobalányok sincsenek! Ám vannak (voltak sokan) csekély özvegyi nyugdíjon tengődő asszonyok, a pár évvel korábban még gondoskodó feleségek, háziasszonyok, akik nem számolták a pénzt hó végén, vasárnapi templom után vendéglőben ebédeltek, vagy vidám társaságban a hegyekbe kirándultak, este a cselédlány meleg fürdővel és remek vacsorával várta őket. Nem gondolták, hogy néhány év, és belőlük lesz Gizus lelkem, Marika angyalom, vagy épp Eszti fiam.
Zentike is ilyen asszony volt, Zentay Kornél vasúti rendőr százados özvegye. Rajongással szerettem, alig vártam a szerdákat, az volt Zentike napja. Én neveztem el így, keresztnevére nem is emlékszem. Öregnek gondoltam (negyven körüli lehetett), tízéves voltam. 1958-at írtunk, amikor először jött. Alacsony, szép arcú, halk beszédű asszony, anyám hirtelen nem tudta, tegeződjenek vagy magázódjanak, ő nagyságos asszonyt mondott, ez előhívta anyám őszinte rosszallását, nem engedte, már hogyan is. Zentike ellenkezője volt, mint amit egy takarítónőről elképzelünk. Sima bőre, ápolt kézkörmei egykori boldog éveiről árulkodtak, amúgy, ha nem is volt filigrán, de izmos semmiképp. Szorgalmas, gyors kezű, ha az ebédasztalnál anyám nem marasztalta, rendre felpattant az utolsó falat után. Órabér plusz étkezés, így állapodtak meg, anyám mindig megtoldotta.
Drágám, és a tied mennyit kér? Tarifák voltak, útiköltség, étkezés, kávé, ezt is megbeszélték egymás közt a hölgyek, ha suttogva szóba jött egyáltalán. Mert a bejárónő sohasem volt hivatalos munkavállaló. Elszürkült asszony, fekete munkában. Nem volt proletár, bár kétkezi, akár a házi varrónő, az aranyos Horváthné, aki mihozzánk minden fél évben egyszer jött, és lábhajtós gépen egyetlen nap alatt megvarrta, amit anyám odakészített; feslett szoknya, nadrágkoptató, varratvesztett függöny. Miként Zentike, úgy Horváthné sem létezett a hivatalos társadalmi leosztásban.
Nagytakarítás. Anyám jó előre biztos helyre rakta a porcelánokat, partvisnyélnek útba ne legyenek. Zentike is, anyám is térden csúszva súrolta a parkettát, apám a patikából Hyperol tablettát hozott, az aztán igazán erősen fehérített, száradás után Tangó paszta és kefés fényesítés. Máskülönben rettentő állapotok: minden játékomat, a kisautókat, az építőkockát és az elemes emelődarut kis szekrényembe zsúfolták, egészen odavoltam. – Legalább olvasol fiam, van itt könyv elég – mondta apám, de szívből együtt érzett, az íróasztal tetejére rakott karosszékére mutatott; és akkor én mit szóljak?
Zentike nagytakarításhoz a vele egyazon bérházból való Etust ajánlotta, nagyon ért a teknőhöz, kenőszappanról, súrolókeféről maga gondoskodik, a szőnyeget száraz porral tisztítja, a függöny, meg tetszik látni, hófehér lesz. Apa este még nedvesen vitte a spannolóhoz, az hatalmas keretre feszítette, máskülönben a klöpli összeugrik, aztán nézheti az ember. Másnap már a karnist igazgatta, csipeszelt, újra meg újra lekászálódott a létráról, távolról szemlélte, egyenletes-e a redőzés. Apa legdurvább dühszava a rosseb volt, ez sűrűn felhangzott ezekben az órákban. Hol kevés volt a csipesz, hol rugója gyenge, hol az apró görgők gurultak szerteszét.
Zentike nagytakarítani három egymás utáni napon jött, arra a feszített tempóban is talált időt, hogy a férjéről meséljen. – Szép szál ember volt az én uram, nehéz volt a szolgálat; el sem tetszik képzelni, miféle emberek vannak, akkoriban pláne, a Keleti pályaudvaron bújtak meg, tehervagonokban aludtak, sok gondja volt az én uramnak. Katonának nem vitték, szolgálta ő a hazát a hátországban, másfajta veszélyekkel kellett megküzdeni, a vetkőztetőknél nem egyszer volt éles fegyver. Jött az új világ, fiatalon nyugdíjba zavarták, ezt nem bírta, nem találta a helyét a lakásban, hirtelen halt meg, egyik pillanatról a másikra.
Most, hogy néhány napja üzent a tavasz, takarító vállalatot hívtunk, hárman jöttek, mind férfi, és amit egykor Zentike édesanyámmal három napon át, ők egyetlen nap alatt elvégezték. Méghozzá kifogástalanul. Minden-minden ragyog. De valahogy korántsem oly fényesen, mint Zentike idejében.
Szenczi Tóth Károly Magyar Hangban megjelent tárcáit itt olvashatja.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/12. számában jelent meg március 20-án.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál! És hogy mit talál még a 2020/12. számban? Itt megnézheti!
