Rögtön az első mondatban helyesbítenünk kell: Budapest természetesen nem csak a budapestieké. A főváros értelemszerűen az egész országé, ezért fontos, hogy annak lakói minél inkább a magukénak érezzék, ráadásul a határon túl élő magyarokról sem szabad megfeledkezni. Mindez teljesen érthetővé teszi, miért tanúsít a mindenkori kormány kitüntetett figyelmet Budapest iránt. A 2019-es önkormányzati választások óta azonban az is megmutatkozott, mennyire terhes, sőt mondhatni tolakodó tud lenni ez a figyelem – és akkor még finoman fogalmaztunk.
Mert az egy dolog, hogy a Fidesz lélegzetvételnyi szünet nélkül, újságírásnak álcázott fizetett politikai hirdetésekben támadja a főpolgármestert, akit a jelek szerint továbbra is al-kal-mat-lan-nak talál a feladatára. Ennél jóval aggályosabbak azok a kormányzati döntések, amelyek nyilvánvaló célja, hogy Karácsony Gergely cselekvési lehetőségeit korlátozzák. És itt nem csupán a kisstílű bosszúnak tűnő forrás- és hatáskörmegvonásokra kell gondolni, melyek minden ellenzéki vezetésű önkormányzatot egyaránt sújtanak (ahogy a kormánypártiakat is, akik azt kapják jutalmul, amit az ellenfelek büntetésül). Hanem arra, hogy a főváros és a kerületek vezetésének gyakorlatilag egy párhuzamos struktúra ellenében kell dolgozniuk, amit egyfelől Fürjes Balázs miniszterelnökségi államtitkár, másfelől a Budapest Fejlesztési Központot (BFK) vezető Vitézy Dávid neve fémjelez.
Az persze egyáltalán nem ördögtől való, hogy legyen egy olyan intézményi szereplő, amely akár ciklusokon átívelően a központi forrásokból megvalósuló fővárosi nagyberuházásokért felel. Ennek azonban arra kellene törekednie, hogy összehangolja tevékenységét a főpolgármester várospolitikai elképzeléseivel, nem pedig arra, hogy ellenérdekelt félként lépjen fel vele szemben. Fideszes retorikát alkalmazva: mégis hogyan fordulhat elő, hogy Fürjes Balázs – és különösen a végképp „senki által meg nem választott” BFK – felülírja a budapestiektől közvetlen felhatalmazást szerzett, a fővárosi közgyűlés többségét is maga mögött tudó Karácsony Gergely programját? Fordított esetben a Fidesz már régen szabadságharcot hirdetett volna Budapest önrendelkezéséért.
Háború persze így is zajlik, amelynek ha nem is a leghangzatosabb, de talán az egyik legfontosabb hadszíntere a fővárosi közlekedésfejlesztés. Ezzel a közvélemény elsősorban a nagykörúti biciklisávok ügye kapcsán találkozhatott, amelyben a kormánypárti propagandasajtó azzal vádolta Karácsonyt, hogy képtelen volt átmenni a forgalmi vizsgán, ezért „utálja” az autósokat. Maga az ügy – és vele együtt az autós társadalom hergelése – azonban egy talán kevésbé ismert, de jóval nagyobb horderejű infrastruktúra-fejlesztési projekttel hozható összefüggésbe. Ez pedig a dél-pesti Galvani híd és a hozzá kapcsolódó úthálózat tervezett építése, melyet eredetileg a budapesti olimpiarendezés indokolt volna, de a kormányzat ennek híján sem tett le a megvalósításáról.
Nemrég a BFK arról adott tájékoztatást, hogy az új Duna-híd megépítése napi 37 ezer gépjárművel csökkentheti a belvárosi hidak terhelését, és konzultációt hirdetett az ehhez szükség úthálózat nyomvonalának véleményezésére. Arról viszont már kevesebb szó esett, hogy ez a 37 ezer gépjármű Ferencváros és Kispest forgalomterhelését fogja növelni, jelentősen rontva a helyi lakosok életminőségét, akik legfeljebb arról mondhatnak véleményt, melyik ujjaikat harapnák le (és milyen sorrendben). A Fürjes–Vitézy-terv tehát a belváros forgalomcsillapítását a külvárosok rovására képzeli el, méghozzá új úthálózat építése révén, ami rendszerint többletforgalom generálásával jár. Többek között ennek elfogadtatását szolgálja a Fidesz „autóssimogató” retorikája.
A fentiek ellenpontja a városháza által képviselt megközelítés, amely a forgalomcsillapítást összbudapesti szinten képzeli el, s ennek érdekében a kerékpáros és a tömegközlekedést ösztönözné-fejlesztené az autós közlekedés helyett. Karácsonyt ennek ismeretében választották meg 50 : 44 arányban a budapestiek Tarlós István ellenében, de az alapkoncepció valószínűleg attól a 4 százaléknyi szavazótól sem idegen, akik Puzsér Róbert „sétáló Budapest”-jére adták a voksukat. Jól látszik azonban, hogy ebben a kérdésben a választói akarat vajmi keveset számít – hacsak az élhető Budapest hívei nem képesek maguk is erőt mutatni a fideszes erőpolitikával szemben.
Talán nem túlzás azt állítani: most fog kiderülni, hogy van-e az utóbbi rétegnek valódi politikai képviselete. Egyfelől hogy akar-e és képes lesz-e az össztűz alatt álló Karácsony Gergely – akinek már amúgy sincs hova hátrálnia – beleállni ebbe a küzdelembe. Másfelől hogy a potenciális szövetségeinek számító közéleti szereplők és civil szervezetek felismerik-e ennek a küzdelemnek a jelentőségét, amely jóval túlmutat Karácsony 2024-es újraválasztási esélyein. Hiszen a fő tét az, hogy az „oszd meg és uralkodj” kormányzati politikája ellenére lehet-e Budapestből olyan élhető város, amely egyaránt az autósoké, a bicikliseké és a gyalogosoké – vagyis a budapestieké.
Pápay György Több a zászló című rovatának elemzéseit itt olvashatja.
A Publicisztika rovatban megjelenő írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/39. számában jelent meg szeptember 25-én.
