Az első amerikai elnökválasztás, amelyre határozottan emlékszem, az 1980-as volt. Az egykori filmszínész, a republikánus Ronald Reagan nyert az iráni túszdrámába belegabalyodott, hivatalban lévő demokrata elnökkel, az egyébként kifejezetten szimpatikus Jimmy Carterrel szemben. Azt persze kisiskolásként nem sejthettem – más sem –, hogy az a választás egy jelentős, világformáló korszak nyitánya volt. Reagant sokan lenézték egy kicsit a hollywoodi múltja miatt, a béketábor kifejezetten rühellte, hiszen afféle westernhősként nem megbékélni akart a Szovjetunióval, hanem győzelmet aratni felette, ami lényegében a második ciklusa végére sikerült is neki. Lehet vitatni például a neoliberális gazdaságpolitikáját, de a történelmi szerepe, a formátuma vitathatatlan.
Ma elnököt választ Amerika, és nagy merészség volna azt állítani, hogy bármelyik fél győzelme esetén újabb nagy korszak vár a ma még mindig a világ vezető hatalmának számító Egyesült Államokra. Szomorúan ismerős az a beteges megosztottság, amely az ottani közéletet jellemzi, s amely garantálja, hogy az eredményhirdetés után sem fognak rögvest csillapodni az indulatok. De bárki nyerjen – kérdés persze, mikor lehet biztosan eredményt hirdetni –, a Nap másnap is felkel majd Amerikában. Erősen kétséges, hogy a négy éve meglepetés győzelmet aratott Donald Trump újra naggyá tette az országát, az viszont bizonyos, hogy elnöksége minden extremitása ellenére sem döntötte romba a nemzetet, nem omlott össze a gazdaság, és a világot sem borította lángba. Újraválasztása csodaszámba menne, de újabb négy évet eltöltve a Fehér Házban sem valószínű, hogy az utókor dicső időszakként emlékszik majd az elnökségére. Ám kihívójától, a demokrata Joe Bidentől sem várható korszakos elnökség. Obama egykori alelnöke igazi veterán, először 1972-ben választották szenátorrá, de különösebb politikai innováció nem kötődik a nevéhez. A mai választás szimbolikusan mutatja meg a nyugati demokráciákat jellemző
kínálati válságot. Vagyis a nagy formátumú politikusok, államférfiak hiányát. Gondoljunk csak a franciákra: sokan azt hitték, megtalálták a nagy De Gaulle utódját, aztán Nicolas Sarkozy elnöksége egy ciklus után bukásba torkollott, azóta leginkább korrupciós ügyek
kapcsán hallani a nevét. Sokatmondó, hogy Trump 74, Biden pedig 78 éves. De hát Konrad Adenauer 1949-ben 73 évesen lett szövetségi kancellár, s 1963-ig tartó hivatali idejében ő tényleg naggyá tette a demokratikus Németországot.
Úgy látszik, ma történelemformáló személyiségek, vezetők nélkül élünk történelemformáló időket. Jó választást, sok szerencsét, Amerika!
Nagy idők, kis emberek
