A Pécsi Tudományegyetem Szentágothai János Kutatóközpontjának professzora szerint azok az emberek, akik tavasszal megijedtek, most azt mondják: Ugyan már, a koronavírus-járvány csak hiszti, egy túlfújt lufi volt. „Nem arra a következtetésre jutnak, hogy »hú emberek, de jók vagyunk, mert a szakembereink jó döntéseket hoztak, mi pedig betartottuk és odafigyeltünk ezekre. Emiatt megúsztuk, és hajrá, csak így tovább.« Pont az ellenkezője történik. Most éljük a »minek itt maszkot hordani?« időszakot” – figyelmeztet Jakab Ferenc.
Magam sem tapasztalok mást. Úgy fest, sérthetetlen szupermenek és szupervumenek élnek a környezetemben, akiknek többsége látványosan fennhordja az orrát, még olyankor is, amikor váratlanul nagyot tüsszent, krákog az utca közepén. Amúgy is, mintha krákogni, csinosat sercinteni, kifejezetten trendi lenne – újabban. Az öntudatos-önimádó, újra az eredeti, intoleráns énjét csillogtató XXI. századi emberfia (a modern előember?!) a maszkot és az etikettet látványosan sutba vágta. A problémát pedig igyekszik félresöpörni...
Persze, ne legyünk álszentek, a maskara viselete tényleg rém kellemetlen tud lenni, ám a használata mégis elkerülhetetlen. Merkely Béla, a Semmelweis Egyetem rektora arra jutott: „minden olyan helyzetben érdemes maszkot viselni, amikor több emberrel is találkozhatunk. Így egészen nyugodt, békés nyarunk lehetne...” Ehhez azonban – teszem hozzá halkan – nem ártana némi jólneveltség, kulturáltság, intellektus. A szájmaszk viselése, avagy elhagyása, kulturális kérdés (is). Tanúskodik az egyén morális állapotáról, értelmi szintjéről.
A vírus olyan (katartikus) helyzet elé vetette az emberiséget, mint Stanley Kramer klasszikus filmjében (A megbilincseltek) a hajtóvadászatot indított zsarusereg. Ahogy az 1958-as moziban Tony Curtis és Sidney Poitier összebilincselve, bukdácsolva menekült a nagy hajsza közben, úgy vagyunk/lettünk mi, mindnyájan, 2020-ra gúzsba kötve. Ráadásul több generációnak, tehát nem csak egy-egy véletlenül egymás mellé sodródott, azonos korú mozihősnek kell most megmutatnia, hogyan érez, miként cselekszik, mennyit is ér ő valójában.
A maszkviselők és a problémát elkendőzők közti párbajnak tehát jelentős tétje van. A kérdés az, a humánum, a tolerancia, a felelősségteljes gondolkodás képes-e visszaszorítani a XXI. századot uraló önérdekeket, önimádatot, önsorsrontást. A koronavírus-járvány kitörésekor, a karantén első heteiben megéltünk egy reményteljes fordulatot, s az immunrendszert elgyengítő kórság ellenére a humánum erőre kapott. Mintha a modern előemberek, szupermenek és szupervumenek önhitt nyomulása is valamelyest alábbhagyott volna akkor. Csak hát ideig-óráig tartott az eufória, közeleg a második hullám. Éppen ezért eljött az idő újra felhúznia kesztyűt, és gondosan rögzíteni a szájmaszkot!
Hátha a jó példa is ragadós...
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/31. számában jelent meg július 31-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/31. számban? Itt megnézheti!
