Sokszor mondtam, néhányszor le is írtam, hogy a Moszad – izraeli titkosszolgálat – közel sem képes olyan minőségi munkára, mint ahogyan a tömegtájékoztatás hirdeti vagy hirdetik magukról. Ha manapság – talán csak eddig, a mostani esetig – tíz embert megkérdeztek, laikusokat, titkosszolgálaton kívülieket, azok közül legalább nyolcan azt állították, hogy a Moszad a világ leghatékonyabban működő titkosszolgálata. Amíg csak hallomásra és olvasmányélményekre támaszkodtam, én is hajlottam erre a többségi álláspontra. Aztán történt valami, ami alapján alaposan megváltozott a véleményem.
A kémelhárítás egyik területi – fővárosi – osztályáról áthelyeztek a kémelhárítás központjába, az akkori BM III/II Csoportfőnökség 4. számú osztályára, az izraeli titkosszolgálat ellen konspiratívan hadakozó alosztályra, és jó fél évtizedet eltöltöttem ezen a területen. Hamarosan ott is egy csoportot vezettem, ám amikor kezdetét vette a magyarországi rendszerváltozás, az alosztályon egyedül maradtam vezető, mert a főnök kórházban feküdt, a leszázalékolását előkészítendő, a másik csoportvezető, egyben alosztályvezető-helyettes is betegállományba ment, ő is a távozását megcélozva.
A rendszerváltozás közeledése mellett nem felejtendő egy másik, az operatív helyzetet befolyásoló körülmény. 1967-től, a diplomáciai kapcsolatok megszakításától kezdve Magyarországon nem működött diplomáciai fedésű izraeli hírszerző rezidentúra, miként Izraelben sem voltak magyar titkosszolgák, akik diplomáciai fedést élveztek volna. Az 1980-as évek második fele egyben a két ország – Magyarország és Izrael – mindenféle szünetelő kapcsolatának a rendezésének, beindításának, újraélesztésének az igen aktív időszaka volt.
Talán mondanom sem kell, hogy ebben az időben a Moszad is rendezte magyar vonatkozású sorait, és igen aktívan építette ki az itteni különféle felhasználható hírforrás és egyéb kapcsolatait. A két titkosszolgálatnak egyik fő célkitűzése volt az egymás hálózatába való sikeres és biztonságos beépülés. Ez néhány esetben sikerült nekik is és nekünk is. Meglehetősen hamar kiismertük egymást, és megalapozottan alakult ki az a véleményünk a Moszadról, hogy közel sem végeznek olyan minőségi, átlagfeletti eredményességű munkát, miként az a köztudatban elterjedt.
Az a különleges helyzet alakult ki az 1980-as évek végére, hogy a magyar kémelhárításnak volt két olyan központi osztálya, amely együttműködött a Moszaddal, és voltunk mi, vonalas elv szerint működő kémelhárítók, akik harcban álltunk velük a titokzatos arcvonalakon. Volt egy magyar kémelhárító osztály, amely a terrorelhárítás területén együttműködött bizonyos ügyekben a Moszaddal, illetve egy másik, amelyik objektumi elv alapján a közlekedés elhárítás vonalán a Ferihegyi repülőteret biztosította, ahonnan az EL AL izraeli légitársaság repülői indultak a kivándorló orosz zsidókkal. Amíg ezek a kollegák napi szinten kapcsolatban álltak néhány izraeli titkosszolgával, addig mi bizalmas nyomozások célszemélyeiként ellenőriztük őket és másokat is.
Az operatív feldolgozó munkánk során az izraeli célszemélyeink az orrunk előtt, a fülünk hallatán tárgyaltak az MSZMP pártfőtitkár Grósz Károllyal és a kormányfő Németh Miklóssal. Volt egy Magyarországról magyarellenes cikkei miatt kitiltott izraeli főszerkesztő, akit az MSZMP pártközpont utasítására kellett egy alkalommal beengednünk az országba, s miután beszélt Grósz Károllyal, fel kellett véglegesen oldani a tilalmat. Zavaros időket éltünk azokban az 1990 előtti utolsó években. De tettük a dolgunkat, és amíg lehetett, úgy vezettük meg a Moszadot, ahogy tudtuk. Lehet, hogy ők is bennünket?
1989 legvégén még személyesen én készítettem el felsőbb utasításra a következő, 1990. évre szóló alosztályi munkatervet, amelyben még szinte minden változatlanul úgy szerepelt, mint a korábbi néhány évben, az izraeli titkosszolgálat kémelhárítási szempontból ellenségnek számított. Elérkezett aztán 1990. február 14-e, amikor az állambiztonsági szolgálat megszűnt, és helyét a nemzetbiztonsági szolgálatok rendszere foglalta el. Egyik napról a másikra – miként több más állam esetében – az addig ellenségesnek tekintett izraeli titkosszolgálatból, másokhoz, más korábbi ellenségekhez hasonlóan, baráti együttműködő titkosszolgálatok lettek. Azt, hogy ezek az együttműködések később miként alakultak, nem tudom, de a kezdetekben a teljes bizalmatlanságot észleltük és tapasztaltuk.
De ekkor is voltak tapasztalataink, amelyek alátámasztották azt, amit korábban gondoltunk, amilyen véleményünk addig kialakult. Volt azonban az izraeli titkosszolgálatnak még egy sajátossága, amely az eredményességét befolyásolta addig is és egy ideig azt követően is. Ez pedig nem volt más, mint az, hogy Izrael állam szinte a létrejöttétől kezdve hadban állt, hol hevesebben, hol csendesebben a környező arab világgal. A háborús helyzet pedig éberségre sarkall, aktívan, tettre készen tartja a titkosszolgálatokat, ami az eredményességet is jelentősen befolyásolja. A hosszabb békeidőkben lelassul a gépezet, megnő a reakcióidő, és bizony aluszékonyakká válnak a titkosszolgálatok, de adott esetben a hadseregek is. Ez következhetett most be, amikor a Hamász ezerszámra lőtte ki a rakétákat Izrael államra, amire egy jól működő, dinamikusan reagálni, főleg megelőzni képes Moszad esetében nem kerülhetett volna sor.
A mostani történetnek még nagyon meg fogják inni a levét. A Moszad nimbusza egyre lejjebb hanyatlik, ami a nemzetközi titkosszolgálati baráti együttműködések során még nagyon visszaüthet. Eddig is jellemző volt az izraeli titkosszolgálatra az egykori Moszad-főnök, Meir Amit egyik kijelentése: „Lehetnek titkaink a barátaink előtt is, és lehet olyan törekvésünk is, hogy kifürkésszük az ő titkaikat”. A Moszad őszinteségében tehát már eddig sem nagyon bízhattak a barátaik. Most az akcióképességükbe vetett bizalom is meggyengült.
