A magyarországi nemzeti radikális uralom negyedik ciklusába lépve nagy biztonsággal kijelenthető, hogy Orbán Viktor rendszerének tényleges ellenzékét többé nem pártok, hanem sajtóorgánumok képezik. Az ellenzéki politikusok nem pusztán szavahihetetlenek, de ma már az illiberalizmustól irtózó közvélemény is egyre inkább a probléma részét, nem pedig annak megoldását látja bennük. De hogy váltsanak rendszert szerkesztőségek?
Egyik kormány ellen tartott demonstráción szökött szemembe Jámbor Andrásnak, a Mérce lemondott főszerkesztőjének, Karácsony Gergely egykori városházi tanácsadójának, a Párbeszéd néven hírhedtté vált falánk parazitapárt országgyűlési képviselőjének demoralizáló látványa, amint telefonjával úgy kamerázik a helyszínen, mintha még mindig újságíró volna. A mozgalmi élményt gyártani szándékozó, de ezúttal inkább japán turistákat idéző karrierpolitikus talán a munkásosztály üdvére élőzött a Facebookon, vagy talán csak forradalmi hangulatú szelfiket készített a családi fotóalbumba: így szolgálta meg apuka a havi kétmilliót meg azt, hogy Orbán Viktor biológiai díszlete lehetett abban a dicsőséges ciklusban, amikor a magyar állam nyugati orientációja száznyolcvan fokos fordulatot vett, éspedig először úgy az ezer év során, hogy az ország területén nem állomásoztak megszálló csapatok.
Jámbor András a politikai osztály megbecsült tagjaként önfeledten kamerázza, miként gerjed az elégedetlenség, amelytől hatalmi tőkéjének növekedését reméli. Amikor még mindenki újságírónak hitte, oly lelkesen tussolta el Karácsony Gergely parkolási maffiás ügyét, oly buzgalommal dolgozott a nyilvánvalóan alkalmatlan, nyelveket nyomokban sem beszélő, de magyarul levegővétel nélkül hazudozó, Tiborcz-adóval kampányoló, pozíciószédelgő gazember megválasztásán, hogy az még a Deák meg a Bohár Dánielnek is becstelenségére vált volna, pedig őket aztán nem lehet tisztességgel vagy szakmaisággal vádolni. Jámbor András főnökének győzelme után gyorsan a friss zsákmányra vetődött, és befészkelte magát a főpolgármesteri hivatal egyik jól fizető állásába, hogy aztán az első adódó alkalommal élve a hatalmi piramis magasabb fokára hágjon, s immár parlamenti képviselőként tudósítson az ellenzéki demonstrációkról.
Mi változott meg Jámbor András számára az elmúlt évek során? Valójában semmi – mindössze annyi történt, hogy a forradalmi szükség a jól fizetett politikai tisztet az önkormányzati tanácsadó státuszából törvényhozói pozícióba rendelte. Éktelenül jelzi Orbán Viktor rendszerének ravaszul megkonstruált hatékonyságát, hogy akkor keresett Jámbor András a legrosszabbul, amikor a Mérce főszerkesztőjeként létrehozott egy sokak által olvasott, baloldali és ellenzéki médiaplatformot. Amikor már azon fáradozott, hogy Karácsony Gergelyből főpolgármestert, a Mércéből meg egy rossz minőségű kampányfelületet csináljon, máris előrébb lépett Orbán Viktor fizetési listáján. A szívós munka nem is volt hiábavaló: a hazudozó hajlamú szociológusból csakhamar főpolgármester lett – így ha az erkölcsi meg a szellemi teljesítmény el is maradt, a politikai siker legalább megvalósult, amiből Jámbor András ekkor már sokkal jobban megélt. Amikor aztán az állampárt legújabb kétharmados győzelmét hitelesítve beült Kövér László Országgyűlésébe, hogy eljátssza Orbán Viktor ellenzékének szerepét, már úgy keresett, mint egy cégvezér, pedig ehhez a dicstelen pozícióhoz legfeljebb az a teljesítmény és sikerélmény tartozik, hogy az okostelefonján be tudja kapcsolni a kamerát.
Aligha Jámbor András gyenge jelleme az egyetlen rendszerszintű probléma a mai Magyarországon – eggyel súlyosabbnak tűnik az, hogy az ellenzéki újságírás anyagilag kiszolgáltatott, szakmailag szétzilált, megbecsültsége nyomorúságosan alacsony, és jellemzően háromféle attitűdöt bír tanúsítani, melyek nem pusztán szerkesztőségek közt, de sokszor azokon belül, s olykor még egyes újságírókon belül is szüntelenül váltakoznak, a médiamunkások zöme pedig abban látja meg a legvonzóbb kihívást, ha e szerepek közti választást soha napjára halasztja.
E háromféle viszonyulás egyike a politikai aktivistáké – ilyen a Partizán Gulyás Mártonja, ilyen a Nyugati Fény Mandula Viktora, és ilyen volt egykor a Mérce Jámbor Andrása is. Ők elsősorban politikai aktorok akarnak lenni, és közhatalmi csoportok érdekeit képviselik, miközben újságíróknak álcázzák magukat. Nem mellesleg az Orbán-rendszer teljes politikai sajtója ugyanezt a közéleti szerepet követeli meg – a különbség mindössze annyi, hogy az ellenzéki aktivisták olykor egymásnak is ellenfeszülő pártérdekeket képviselnek, míg az illiberális rendszer propagandistái egy jól szervezett hazugsággépezet alkatrészeiként funkcionálnak.
A második típusú újságírói szerep elmaradhatatlan sajátossága az érvénytelen fikakultúra, a cinikus médiamunkások kisujjeltartó gunyoroskodása, a „minél rosszabb, annál jobban megmondtuk, hogy úgy lesz” elégtételre szomjazó magatartása, mely kétségtelenül a 444.hu járványrettegtető veteránjainak, Uj Péternek és Bede Mártonnak az előadásában a legirritálóbb és a legártalmasabb.
A harmadik típusú magatartás a klasszikus értelemben vett újságíróké, a tényekre fókuszáló, tájékoztatást szolgáló és többféle véleményt bemutató tartalomgyártóké. Feltétlenül ilyennek minősül a 444.hu szerkesztőségéből Ács Dániel és Plankó Gergő, akik ha nem is feltétlenül működnek mindig a BBC normái szerint, az mindenesetre biztos, hogy a magyar sajtómunkások közül ők járnak hozzá a legközelebb.
A negyedik fülkeforradalom győzelmében döntő jelentősége volt annak, hogy az amúgy politikai aktivistákként tevékenykedő sajtómunkások Márki-Zay Péter előválasztási győzelmét követően egyszer csak fanyalgó értelmiségiekké váltak, mely metamorfózisuk félreérthetetlenül fejeződött ki abban, hogy a hódmezővásárhelyi polgármester egy-egy rosszul hangzó mondata jobban megfeküdte a gyomrukat, mint Karácsony Gergelynek a Fidesszel meg az MSZP-vel Zuglóban űzött parkolási panamái. Gulyás Márton, aki 2019-ben politikai aktivistaként Ágnes asszonyt idéző szívóssággal mosta Karácsony szennyesét, 2022-ben médianyilvánosságért felelős kíváncsi kérdezővé átminősülve kényszerítette ki Márki-Zay Péterből azokat a szavakat, amelyeknek Orbán Viktor a legújabb kétharmados többségét köszönheti.
A probléma nem a kemény felkérdezés, hanem az, hogy amíg a magát demokratikusnak nevező sajtó ennyire érzelem- és indulatvezérelt marad, addig az ellenzéknek semmi esélye nem lesz a Fidesszel szemben, mert nincs az a politikus, aki ehhez a kiszámíthatatlan és narcisztikus viselkedéshez kommunikációs stratégiát bírjon rendelni, s ha az ellenzéknek a saját sajtójával sem sikerül legalább minimálisan tisztességes és szakmai igényű kapcsolatot teremteni, akkor a soron következő választások is mindössze Orbán Viktor uralmának megerősítésére és újabb meg újabb Jámbor Andrások megélhetésének biztosítására szolgálnak majd. Ahol a kormánymédia kartácstüzének csapásait az ellenzéki sajtó baráti tüze súlyosbítja, ott nemhogy rendszerváltásra, de kormányváltásra sincs remény. Az ellenzéki sajtónak nem politikailag megbízhatónak, hanem tartalmilag objektívnek, függetlennek, korrektnek és kiszámíthatónak kellene lennie. Amíg azonban egy Jámbor András az egyik legolvasottabb ellenzéki portál főszerkesztőjeként a televíziósból politikussá korpásodó hajú Kálmán Olga kétes babérjait irigyli el, hisz van az a pénz, amelyet szívesen felvesz Orbán Viktortól, amíg egy Gulyás Márton a politikai aktivizmus meg az újságírás szuperpozícióját keresi, hogy bármelyik pillanatban eldönthesse, épp melyikkel éljen, addig az illiberális uralomnak Magyarországon nincs alternatívája.
*
Lapunk a párbeszéd és a szabad véleménynyilvánítás híve, így természetesen az érintetteknek is felajánljuk a válaszadás lehetőségét – a szerk.
Olvasna még Puzsér Róberttől? Kattintson!
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/34. számában jelent meg augusztus 19-én.
