Kizártnak tartom, hogy Demeter Szilárdnál jobb véleménnyel legyek a magyar kultúra állapotáról. Az irodalom haldoklik, közönsége elöregszik és elnőiesedik. Nem innovál, nem kezdeményez és nem állít semmit, hanem beéri azzal, hogy kiszolgálja a törzsolvasók évtizedes elvárásait, és belterjes utalásokkal űz sportot abból, hogy a széles közönség számára befogadhatatlan legyen. Az írók érvényes gondolatok híján legfeljebb a nyelvvel zsonglőrködnek.
A színházak által játszott darabok nagyrészt klasszikusok feldolgozásai, komédiák, bohózatok és musicalek – fájdalmasan kevés kortárs dráma kerül színpadra. Persze ezek sem magyar nyelven születtek, holott a hazai szerzők darabjainak a nemzeti kultúra alapvető részét kellene képezniük – ezzel szemben a magyarok az életükről, a problémáikról, az őket körülvevő valóságról legfeljebb akkor hallanak, ha Alföldi Róbert szokása szerint valamelyik klasszikus dráma előadásába aktuálpolitikai utalásokat erőltet. A színházi kultúra teljes félreértése, hogy az hol kötelező olvasmányoknak, hol Andrew Lloyd Webber kétes értékű Broadway-klasszikusainak előadásait képezi. Egyedül Pintér Béla, a rothadás posványában kihajtó mocsári liliom képes tényleges minőséget szórakoztatássá és viszonylagos tömegélménnyé transzformálni, ehhez azonban az kell, hogy a kortárs drámairodalomnak nemzetközileg is az egyik legjelentősebb alakja legyen. Aligha véletlen, hogy sok-sok társulat közül épp az évtizedek óta legkiválóbb Katona József Színház kínált neki együttműködést.
A hiphop műfaja révén a költészet és a zene egyre inkább összefonódni látszik – s ennek terén is hasonlóan elkeserítő a helyzet. A könnyűzenei elitet ma már nem Demjén Ferenc, Presser Gábor és Szörényi Levente reprezentálja, s még csak nem is Kovács Ákos, Lukács László vagy Lovasi András, hanem Majka, ByeAlex és Tóth Gabi. Míg az irodalom elszakadt a mindennapi élettől, hogy elefántcsonttoronyba zárkózzon, a könnyűzene az ellenkező irányba tartva prostituálódott: filléres élménnyé vált filléres figurák előadásában, s hiába akadnak ma is tehetségek, ha a produkciók színvonalát ilyen nívójú zenészek és szöveggyárosok diktálják. A kereskedelmi televíziók országos ismertségű celebeket gyártottak belőlük, s ezzel a roppant erővel egyetlen alkotó sem kelhet versenyre: ezek mögött az előadók mögött olyan tőkeerejű tudatipari részvénytársaságok állnak, amelyek bárminemű versenyt ellehetetlenítenek. A Majka által előadott bulvárceleb és hiphop-gengszter fuzionált karaktere bármilyen kulturált közegben megbukna, Magyarországon ezzel szemben a fiatal nemzedékek elragadtatott rajongásának tárgyát képezi.
A magyar nyelvű filmgyártás négy évtizeden át tartó permanens válsága után Andrew G. Vajna vezetése alatt tagadhatatlanul fellélegzett – kevesebb hulladék és több nézhető film mellett néhány remekmű is megszületett. Magam is osztom Demeter Szilárd véleményét arról, hogy a magyar színészek a filmvásznon is színházi rutinok szerint játszanak, gesztusaik és hanghordozásuk ezért rendszerint mesterkélt és túlhangsúlyozott, ez azonban elsősorban a színészvezetésre képtelen magyar filmrendező szakma csődje – az HBO hazai gyártású tartalmai ugyanakkor azt jelzik, hogy a nemzetközi referenciák alkalmazása magyar színészekből is képes hiteles alakítást kisajtolni: ma már nemcsak a Szomszédokhoz való lezülléshez, de az Aranyélethez való felemelkedéshez is megvan itthon a potenciál.
Nevetségesnek tartom azt a hisztériát, amely szerint ne irányítsa a magyar kultúrát olyasvalaki, aki lenézi azt – ahogy azt is, hogy Demeter Szilárdnak ne lehetne baja a magyar színjátszással. Szükségtelen az önérzeteskedés: az irodalom nyolcvan százaléka mindenképp hulladékkonténerben végzi – olykor mesterművek is. Tudomásul kéne venni, hogy ez a világ rendje: kevesen tudnak csak nemzedékeken át hatni és fennmaradni. Kár bárkinek is azt képzelnie, hogy a reformkor valamennyi akkor ismert és népszerű költője a tananyag része volt a középiskolában. Ha pedig Demeter Szilárd arra gondolt volna, hogy a magyar irodalmi kánonra is ráférne némi selejtezés, akkor adnék neki csak igazán igazat, hisz a mai irodalom válságának egyik legfőbb oka épp az, hogy a közoktatás félreértett hagyománytiszteletből olyan szerzők műveivel terheli a diákságot, amelyek néhány év alatt jóvátehetetlenül meggyűlöltetik velük az olvasást. Érdemes volna felismerni végre, hogy a magyar prózaírók és költők zöme több száz év múltán a mai középiskolások nemzedékeivel már nem tud kommunikálni. A Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója persze nem erre gondolt – pedig egyáltalán nem ártana átgondolnia.
Demeter Szilárd nyilatkozatával – valamennyi igazsága ellenére – mégis van két alapvető probléma. Az első az, hogy sz*rnak nevezni valamit még nem kritika. Az legfeljebb csak egy vélemény – annak sem valami szofisztikált. A kritika ott kezdődne, hogy Demeter Szilárd kifejezésre juttatja, mi a tényleges baja a mai magyar irodalommal, hogy mitől volt jó Parti Nagy Lajos irodalma húsz évvel ezelőtt, és hogy mitől rossz azóta. A köpködés és az álláspont közti különbséget az értelmiségi minőség képezi – ezen múlik, hogy a nyilatkozó egy közönséges troll-e, akinek a véleménye ott éktelenkedik bármelyik kommentfalon, vagy egy kultúrember, aki ha megoldással nem is, de részletes diagnózissal feltétlenül tartozik. Demeter Szilárd véleményéhez nem tartozik indoklás, úgyhogy mindössze találgatni lehet, hogy csak lusta volt-e ismertetni, vagy soha meg sem született.
S még ennél is nagyobb probléma, hogy ez a trolltempó honnan érkezik: a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatói székéből, a könnyűzene társadalmiasításáért felelős kormánybiztos szájából. Annak a hatalomnak a csúcsairól, amely horribilis összegekkel tömi ki a nemzeti radikális kamusámán Kovács Ákos zsebeit, amely bőkezűen finanszírozza Zalatnay Sarolta újabb és újabb plasztikai műtéteit, és amely kulturális küldetést formál abból, hogy Fásy Ádám mulatóstársulatának pusztító gajdolásával minél több magyart megnyomorítson. Annak a kormányzatnak a kulturális helytartója elégedetlen a magyar irodalom és színjátszás állapotával, amelyik mindig erőből tárgyal, amelyik élvezettel provokálja a gyengébbet, s amelyik hitvány, magyarkodó giccs legyártására, valamint rossz minőségű és történelemhamisító szándékú filmek készítésére egyaránt bőséges forrásokat biztosít. Ami alulról felhangzóan lesújtó vélemény, az felülről lehangzóan megfélemlítés. Demeter Szilárd nyilatkozatával az a legfőbb baj, hogy a státuszát és a működését ismerve a szavai fenyegetők. Ismerve, hogy az Orbán Viktor által vezetett kormányzat mit tekint értéknek, ismerve, hogy kik a kedves és jól tartott kulturális szereplői, Demeter Szilárd szavai provokációt képeznek minden értékes és értéktelen tevékenységet folytató, de autonóm alkotóval szemben.
Olvasna még Puzsér Róberttől? Kattintson!
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2021/47. számában jelent meg, november 19-én.
A Magyar Hangban megjelenő véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
