Orbán Viktor számos Alekszandr Duginjának egyike, G. Fodor Gábor szerint csak egy szűk buborékot háborított fel, hogy az orosz középiskolások új történelemtankönyvében fasisztáknak nevezik az 1956-os forradalom szabadságharcosait. Bár soha nem tartottam magam nemzeti radikálisnak, és tudomásom szerint más sem illetett még ezzel a jelzővel, valahogy mégis azok közé tartozom, akiket ez az eset felháborít. Vajon mi lehet ennek az oka? Egyúttal jelzem G. Fodor Gábornak, hogy ez a buborék nemrég még nem volt ennyire szűk.
Amikor hét évvel ezelőtt az orosz állami televízió tízperces műsorral emlékezett meg a forradalom ötvenedik évfordulójáról, amelyben azt állították, hogy a pesti srácok valójában náci szimpatizánsok voltak, a fegyveres harcot pedig nyugati titkosszolgálatok szervezték, az akkori külügyminiszter, Szijjártó Péter nyilatkozatban tiltakozott, és bekérette az orosz nagykövetet. A mai külügyminiszter, Szijjártó Péter egy, az akkorinál sokkal súlyosabb esetre fülsiketítő hallgatással reagál – érdemes tudatosítani, hogy Oroszország ezúttal nem egy tévéműsorban bélyegzi fasisztának 1956 hőseit és mártírjait, hanem középiskolai tananyaggá teszi ezt a hazugságot.
Nagyot fordult Magyarország a maga tengelyén, amióta Orbán Viktor 2007-ben kijelentette, hogy „mi az ajtót a Nyugatnak kinyitottuk, az oroszoknak, a Szovjetuniónak és a kommunizmusnak meg ajtót mutattunk, és azt üzenjünk a jövőnek: ne engedjék, hogy visszamásszanak az ablakon”. Csakhogy mindhiába üzent a tizenhat évvel ezelőtti Orbán Viktor a jövőnek, beleértve mai önmagát is: üzenete a maga jövőbeli, oroszbarát énjének süket füleire talált. A megvalósult Orbán Viktor jóvoltából az oroszoknak nem volt szükségük arra, hogy az ablakon kelljen bemászniuk: sarkig tárt díszajtón keresztül, vörös szőnyegen vezetett vissza az útjuk arra a Magyarországra, amelyet 1956-ban olyan példásan megrendszabályoztak.
Persze mutatkoztak előjelek már a friss középiskolai tankönyv megjelenése előtt is: amikor 2020-ban a putyini rezsim felavatta az Orosz Fegyveres Erők székesegyházát, abban az 1956-os forradalom vérbe fojtása a dicsőséges birodalom diadalai közt külön mozaikot kapott, a kurucos önérzetű magyar kormánynak pedig egy árva szava sem volt ehhez – vajon hová szivárog a nemzetet merevítő gerinc Orbán Viktorból, amikor épp nem Soros Györggyel vagy egyéb, töketlen liberálisokkal szemben kell érvényesítenie azt? Már maga a székesegyház is megér egy misét: nem sok állam állít katedrálist fegyveres erői tiszteletére – jellegzetes továbbá az a Trónok harcát koppintó motívum, amelynek megvalósítása során az épület padlózatába annak építői a Harmadik Birodalomtól zsákmányolt fegyvereket olvasztották be. Vlagyimir Putyin a jelek szerint elirigyelte Aegon Targaryen legyőzött ellenségei kardjaiból összeolvasztott vastrónját – kétség sem fér ahhoz, hogy a Szovjetunió összeomlása óta senki nem tett nála többet a bolsevikok birodalmának történelmi revíziójáért. Az újraértelmezés egyre nagyobb és nagyobb léptékben zajlik: az orosz államfő pár éve még csak a Szovjetunió összeomlását nevezte katasztrófának, mára viszont már a Hruscsov uralmát megelőző terror évtizedei iránt generál nosztalgiát, hogy az orosz történelmi tudatban és néplélekben a vérszomjas Sztálin kultuszát restaurálja. Ebben az értelmezési rendszerben az 1956-os forradalom nem más, mint a Nyugat által szervezett nemzetiszocialista csőcselék kísérlete Magyarország elfoglalására. Az az állítás, hogy a mai Budapest Kijev, meg hogy a mai Nagy Imre Volodimir Zelenszkij, többé nem pusztán a magyar ellenzékiek meg az ukrán kormányerők, hanem Oroszország álláspontja.
Nos: ez az, ami G. Fodor Gábor szerint Magyarországon csak egy szűk buborékot érdekel – és ha igaza is van, ez az orosz érdekeket védelmező magyar kormány hitszegésén mit sem változtat. A Fidesz kormányzásának ideológiai alapját a krumplilevessel feltöltött gyomor, a szabadságharcos gesztusokkal védelmezett rezsiszámla meg a rendszer ellenségeit illető, napi igények szerint finomhangolt ingerültség képezi. Egy nemzeti elkötelezettségű kormányzat hivatalos jegyzékben tiltakozna egy ilyen tankönyv ellen, ahogy a fegyveres erők székesegyházának mozaikját sem hagyta volna szó nélkül. Persze egy nemzeti elkötelezettségű kormányzat Sándor Ferencet, Ukrajna új nagykövetét is üdvözölte, nem pedig alázta volna, hiszen ebben a Trianon sújtotta kis hazában ő az első magyar, akit egy környező állam nagykövetnek jelöl. G. Fodor Gábornak igaza lehet: a nemzeti ügy a Fideszen belül ma már kevesebb mint politikai termék – nem több mint egy buborék. Mégsem ártana neki meg a törzsének vigyáznia, mert szúrós szagú, hányingert keltő nyálka marad utána, ha majd kipukkad.
Olvasna még Puzsér Róberttől? Kattintson!
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2023/36. számában jelent meg szeptember 8-án.
