Egy ideje vezető hír a sajtóban, hogy Karsai Dániel ügyvéd, alkotmányjogász súlyos, gyógyíthatatlan betegsége, bizonyosan bekövetkező állapotromlása okán kezdeményezte az Emberi Jogok Európai Bíróságánál, hogy a pillanatnyilag érvényes magyar jogszabályok ellenére legyen módja a megfelelő időpontban önmagának döntenie életének befejezéséről. Hogy erről kinek mi a véleménye, az nyilván sok mindentől függ: világnézettől, neveltetéstől, foglalkozástól, esetleges tapasztalatoktól. Nyilván rengeteg érvet lehet felhozni az eutanázia mellett és ellen. Egy ilyen vitát azonban csak komolyan és felkészülten érdemes (és illik) folytatni, nem úgy, ahogy Gulyás Gergely reagált a kormányinfón a neki feltett kérdésre, amire azt találta mondani, hogy „a mi álláspontunk az, hogy az emberi életről nem az embereknek kell végső soron rendelkezni. Ez mind a halálbüntetésre igaz, mind az eutanáziára”.
Az eutanázia esetén egy halálos betegséggel küzdő, menthetetlen beteg önmaga szeretne dönteni további sorsáról, amikor ő és családtagjai, barátai súlyos kihívásokkal kell szembenézzenek, olyan okból, amelyről egyáltalán nem tehetnek. Ezzel ellentétben a halálos ítéletet valamilyen súlyos bűn elkövetőjére mondják ki, mások. Elképzelni se nagyon tudom, hogy miként lehet egy napon említeni, sőt párhuzamba állítani a két dolgot. Azzal egyébként mélységesen egyetértek, hogy nincs halálbüntetés. Nem mintha nem lennének olyan bűnök, amelyeknél még a kivégzést is enyhe megtorlásnak tartom, de a jogtörténet sajnos számtalan példát ismer, amikor a bírák, ülnökök, esküdtek a legjobb szándékkal is téves ítéletet hoztak, és olyat küldtek máglyára, bitóra, villamosszékbe, akiről utóbb kiderült, hogy az adott ügyben ártatlan volt.
Az eutanázia ügyében kissé szubjektívebb vagyok: most éppen (egy kiváló orvosnak köszönhetően) jól vagyok és nem fenyeget a közeli elmúlás, legalábbis ezt hiszem. De két évvel ezelőtt ott álltam a sír szélén. Akkoriban bizony tele voltam félelemmel, és egyáltalán nem azért, hogy milyen kínok várnak rám, hanem hogy milyen nehézségeket és fájdalmakat fogok okozni a családomnak, amikor napról napra kénytelenek látni szenvedésemet, amit fizikai leépülés fog kísérni (nem tudok majd kikelni az ágyból, se önállóan enni-inni, se tisztálkodni vagy szükségemet végezni). És ha elég soká húzom, akkor jön a mentális összeomlás, hogy utóbb már meg se ismerjem feleségemet, gyermekeimet, unokáimat. Belegondolni is rettenet.
Tökéletesen átérzem tehát Karsai Dániel helyzetét, és a magam részéről teljes mértékben egyet is értek azzal, hogy az embernek legyen joga-módja megkímélni önmagát és szeretteit a kilátástalan gyötrődéstől, s méltósággal befejezni az életét. Értem én persze a keresztény egyházakat, amelyek isteni adománynak tekintik az életet, amit kioltani is csak az Úrnak van joga. Ám ha az élet kezdetén be lehet avatkozni a gondviselés munkájába, hogy akkor is születhessen új élet, amikor az nem természetesen fogan, akkor az élet végén ugyan miért nem? (Azt már csak halkan teszem hozzá, hogy csak egy választási lehetőség megteremtéséről van szó: nyilván nem kérné az eutanáziát az, akinek értékrendjébe, vallásos meggyőződésébe ütközik.)
A szigorú jogi keretek és feltételek esetleges kidolgozása során figyelembe lehet venni azt is, hogy az élet védelmére és a gyógyításra felesküdött orvosok nem kívánnak részt venni az eutanázia aktív formáiban: a végrehajtást más, speciálisan képzett és felkészített egészségügyi szakemberekre kell bízni. Mellesleg mind az egyházak, mind az orvostársadalom elutasító álláspontja változna talán, ha nem csupán az „életet”, hanem az „emberi életet” vagy még inkább az „emberhez méltó életet” akarnák megvédeni, ami, ugye, sokkalta több, mint puszta biológiai funkciók működése. Ezzel talán mindenki egyetért.
