Itt az első, igazi kora nyári hétvége, hát persze, hogy szabadtéri programot tervezek magamnak. A hajók még csak hétvégeken közlekednek, de ez nekem így tökéletesen megfelel: kerékpárral együtt áthajózom Siófokra, ahonnan a tó keleti medencéjét megkerülve tekerek vissza füredi otthonomba. Utólag, a kilométeróra alapján kiderült: nem az útvonalterv alapján megadott 51 km a helyes érték, hanem valamivel több, 56 km. Így, több mint hetven esztendő múltán, már elég merésznek tűnik egy ilyen vállalkozás, de e-bringával öröm a kerekezés. Könnyebb, gyorsabb, kényelmesebb – meg hát van időm bőven, majd tartok közben pihenőt, ha nem egyet, hát kettőt vagy hármat.
Valamikor régen, évtizedekkel ezelőtt már megcsináltam ezt a kört, akkor még hagyományos kerékpárral, természetesen egészen más fizikai állapotban. Akkor még csak nyomokban lehetett föllelni kerékpárutakat, gond nélkül lehetett biciklizni a 71-esen is, nem dudáltak le a mostanihoz képest elenyésző számban közlekedő autók. Manapság viszont dicshimnuszokat hallok/olvasok arról, milyen fantasztikus dolog a Balaton körül tekerni, megy a reklám, a biztatás, pattanjunk nyeregbe, ez az élet, ez az egészség, szinten tartjuk a kondíciónkat (sőt!), mert a magyar ember még ebben is kiváló, átlag fölött teljesít – meg minden egyéb önáltatás.
A hajóút valóban lenyűgöző, lassan hat évtizede élek itt, de nem tudom megunni. Nincs gond, a matróz mutatja, a kerékpárt beállítom a sarokba másik három mellé, fölballagok a felső fedélzetre, és csak bámulom az enyhe szél által kitisztult levegőben azt a tájat, amivel betelni soha, de soha nem lehet. Tihany érintésével érkezünk Siófokra. Itt viszont rögtön szembesülök az első akadállyal: alaposan áttanulmányoztam a térképet, tudom, merre kell(ene) hajtanom, de az utca lezárva, hatalmas népünnepély, folyik a sör, fogy a virsli és a sült hal, aminek amúgy az égvilágon semmi köze a Balatonhoz, ki tudja, honnan származik? Visszafordulok, tétovázom, aztán megkérdezek egy BAHART-egyenruhás férfit, aki szintén kicsit elbizonytalanodva, de azért segítőkészen javasol megoldást, ami végül be is válik. Több kilométer hosszan, a parttal párhuzamosan futnak a nyílegyenes utcák, mindegy, melyiken megyek, ugyanoda jutok. Így történt.
Végül rábukkantam egy olyan utcára is, ahol az aszfaltra föl volt festve a kerékpár-szimbólum a mellé rendelt nyíllal: irány arra! Ez végre megnyugtatott. Vártam, hogy az utcák sokasága után mikor érek már a sokat dicsért kerékpárútra, de ez valahogy nem akart bekövetkezni. Igyekeztem arra figyelni, hogy mindig kövessem az aszfaltra festett jeleket, ami távolról sem volt egyszerű feladat, mert ki tudja, mikor kerültek oda, s milyen minőségben végezték el a munkálatokat: néha még látszott valami, amiből következtetni lehetett rá, mi volt a fölfestés célja, de gyakran kénytelen voltam a semmivel szembesülni.
Igen, sokkal egyszerűbb jeleket fölfesteni az aszfaltra, mint új, jó minőségű és megfelelő szélességű kerékpárutakat építeni, pedig úgy gondolom, hogy ez a népszerű és fölkapott környék ezt igazán megérdemelné. Balatonvilágos és Akarattya környékén össze-vissza terelgetik a bringásokat egyik utcából a másikba; el is tévedtem, pedig lestem a sárga színű fölfestéseket, illetve csak lestem volna – és döntenem kellett, hogy most akkor merre is tovább. Úgy látszik, rosszul döntöttem. Szerencsére a megszólított helyi polgár készségesen útbaigazított.
De hogy ne csak negatívumokról szóljon az írásom: a világosi partról a kilátás lenyűgöző. Néhány padot is elhelyeztek a magaspart peremén, ide leülve azért megállapíthatja az ember, hogy jól választott, amikor errefelé vette az irányt: Tihanyig-Füredig belátni a tó keleti medencéjét. Az ott készített fotók szinte semmit vagy alig-alig valamit adnak vissza a látványból. Aztán következett ismét egy pozitív élmény, a kenesei szakasz bicikliútja. Nos, az igen! Ahogy a nagykönyvben meg van írva, és higgyék el, nem ironizálok! Sajnos ezzel az a baj, hogy utána még plasztikusabb módon érzékelhetjük a hatalmas különbséget a kenesei szakasz meg a Fűzfő és Almádi között húzódó egyes részek között. Szakadék! Keskeny, kritikán aluli minőség, az útszéli gazt idén még egyszer sem kaszálták, a félméteres növényzet ráfekszik az útra, ettől a használható sáv olyan keskeny lesz, hogy jó esetben a szembejövők közül az egyiknek le kell szállni és félreállni. Nagyon észnél kell lenni, hogy egy-egy kátyúban vagy a fagyökér által fölnyomott aszfalton ne törje ki a nyakát az ember. És aztán folytatódik mindez tovább: terelgetik a drótszamarasokat innen oda, onnan meg ide, s bizony néha jobb, ha a józan eszünkre hallgatunk az útbaigazítások helyett. Alsóörs után van egy olyan rész, ahol együtt fut a kerékpárút az úttesttel, de kivétel nélkül mindenki az úttesten teker, mert a bringaút használhatatlan. Csopakon aztán végleg fölmondtam az itinert, de ez már könnyen ment: hazai táj közelébe értem, ezt a környéket már úgy ismerem, mint a tenyeremet.
És mégis: hatalmas élmény volt! Még mindig csodálatos a Magyar Tenger, bár egyre inkább rátelepednek újgazdagék, és lassan már oda jutunk, hogy tenyérnyi telkekre kéttenyérnyi épületeket próbálnak fölhúzni. S ha mindez szembe megy az építési szabályzattal, hát keresnek egy havert „ott fönn”, aki majd leszól az ittenieknek, hogy fiúk, ne csináljátok már, hát mit számít ez? Tényleg: mit számít?
