A hócipőm tele van vele, hogy ilyenkor, március idusa táján évről évre elővesszük a márciusi ifjaknak nevezett csoportosulás mindenki által rongyosra olvasott tucatnyi pontját – követelését? –, és nekiállunk sóhajtozni, hogy lám-lám, már ők is tudták, lám-lám, és ez milyen aktuális még manapság is. 176 év múltán.
Mindebből logikusan arra lehet(ne) következtetni, hogy mifelénk, a Kárpát-medencében bizony megállt az idő, és semmi sem változik. Vagyis nagyjából az van, ami közel két évszázada, mert az óhajaink csöppet sem változtak. Azok a bizonyos fiatalemberek jól kitalálták akkortájt, meg is írták, ki is hirdették, már-már bibliai súlyú sorok egymás alá: Mit kíván a magyar nemzet? Mert hát, ugye, milyen jó is lenne az az áhított sajtószabadság, meg mondjuk, ha már felelős minisztériumról is szó van, elég megemlíteni csak az egészség- vagy oktatásügyet (ne már, hogy rendőrök irányítsák!), de nem mellesleg ide sorolható a létünket fenyegető környezetvédelem tragikus háttérbe szorulása. (Lásd: akkugyárak garmadával, mindenhová!)
A közös teherviselésről, amiről szintén szó volt már akkortájt is, ne is beszéljünk, mert azóta bizony fikarcnyit sem változott – mármint ennek a hiánya. Még hogy közös teherviselés, hát nézzünk már körül! De inkább nem is folytatom! Igen, nagyon szomorú ez az egész, hogy közel két évszázad sem volt elég ahhoz, hogy hétről nyolcra jussunk!
Mit kíván a magyar nemzet? Én ezt most halál komolyan kérdezem? Ezek a fiatalok anno talán közvélemény-kutatásokat végeztek? Jártak faluról falura, birtokról birtokra, hogy megkérdezzék: mire vágyik az istenadta magyar nép? Vajon honnan szerezték az információikat? Vajon honnan vették a bátorságot, hogy a magyar nemzet nevében nyilatkozzanak? Persze, tudjuk, lánglelkű ifjak, igen. De ilyenkor, végignézve a lánglelkű, forradalmaknak nevezett eseményeket, igencsak szomorú a végeredmény: nem szalmaláng véletlenül az a bizonyos lánglelkűség?
Az a gyanúm, hogy nem a magyar nemzet nevében nyilatkoztak a márciusi fiatalok, hanem a saját elképzeléseiket vetítették ki mindenkire, ami az ő esetükben talán még megbocsátható is lenne, de utólag látszik, hogy nagy melléfogás volt. Mert jön a logikus következő lépés: ezt kívánja/kívánná a magyar nemzet, tiszta szívből és őszintén, de hát… és itt következnek a magyarázkodások, a kifogások, a másikra mutogatás tipikus esetei – ezrével lehetne sorolni a példákat. Akkortájt az ellenséges Habsburgok, ugyebár, azóta meg annyi, de annyi gonosz hatalmasság, ami lábbal tapos rajtunk, visszaélve az erejével, és nem engedve, hogy ősi, büszke népünk megkaphassa, amit annyira óhajt. Manapság ismét nagy divatja van a másokra mutogatásnak, hadd ne kezdjem el sorolni, mindenki tudja, mit zúdít ránk a közmédia a nap 24 órájában. Az égvilágon mindenki hibás abban, hogy nekünk ilyen sanyarú sors jut, csak mi nem. És igen, itt van a kutya elásva.
Mit kíván a magyar nemzet? Ki tudja? Mert ha valamit valóban kívánna, akkor azt már rég kiharcolta volna magának. De nem, továbbra is csak sóhajtozni tudunk, kívánságlistákat gyártani, hogy de jó is lenne… Ha az ember valamit valóban akar, akkor addig harcol, amíg azt el nem éri. Ha elbukik, újra nekiáll, újra és újra. S végül eléri, büszkén, önbizalommal telve, hogy lám-lám, ezt akartam, és el is értem, kiharcoltam magamnak. Igaz, megfizettem az árát, de semmit nem szoktak ingyen adni, meg ami ingyen van, az annyit is ér, tudjuk.
Én azt mondom, felejtsük már el ezt az egészet, mert ezzel is csak önmagunknak hazudunk, magunkat csapjuk be vele. S ha végre sikerül eldöntenünk, hogy valójában mit is akarunk, akkor azt harcoljuk ki, és ne csak sopánkodjunk, mert ahhoz már kiválóan értünk. Az önfelmentéshez, a megmagyarázáshoz, a másokra mutogatáshoz. A fotelforradalomhoz. Igaz, ehhez is tehetség kell, de erre aztán végleg ne legyünk büszkék! Még március idusa táján sem!
A publicisztika rovatban megjelent írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját
