P. úr, a maszek

Idén áprilisban a Nagykörút állványozott háza előtt a széles járdán hajlott hátú, szomorú szemű, öreg férfi tűnt fel; kopott nadrág, viseltes zakó, azonnal tudtam, láttam már valahol. Ő szólított meg. Nem ismer meg? Tudja, a lakásmegosztás…

P. úr volt. Igen, úr, kétségtelenül, talán gróf vagy efféle, ez feltűnt már évtizedekkel korábbi, első találkozásunkkor, árulkodott finom hanghordozása, testtartása, járása. Ő vezette lakásunk átépítését. P. úr vállalkozó volt. Maszek. A szó a „magánszektor” kabaré világából kibuggyant rövidítése; már a hangzásban is leszólás, tréfásnak szánva, mint a nevek: Granyicsek vagy Gurbacsek a régi kupléban. A hetvenes évek. Mosolyos, lelket melengető idők, az ország rohamléptekkel haladt a szocializmus kiteljesedése felé, amikor a hivatalos ideológia szerint az ilyen maszek kizsákmányoló P. urak majd szépen eltűnnek a pitlibe. A grófok pláne.

Anyámékkal száznegyven négyzetméteres bérlakást laktunk Budapesten. Társbérlőnk is volt, a kor lakásínséges kényszere, magányos osztrák dáma, egy gyáros özvegye. A harmincas években bérelte a szobát, elszegényedett, itt ragadt, velünk öregedett, aztán megzavarodott, és ápolásra szorult. Eltartási szerződés fejében egy vidéki lelkész családja vállalta, a hatóság engedélyezte a bérlakás kettéosztását, övék lett a harmada, öreg istápoltjukkal együtt. Ezt az átépítést vezényelte P. úr. A terveket egy másik maszek, P. úr barátja, egy idős mérnök készítette, órákon át bajlódott már az alaprajz felskiccelésével is, nem ismerte fel, hogy sarokszobánk nem derék-, hanem tompaszögben zár. Ettől eltekintve bizalomgerjesztő, kedves figura volt.

Amikor P. úrral ketten leültek a dolgokat átbeszélni, különös hangulat támadt; kínzó szenvedés uralta el a szobát, mindketten fájdalmasan szomorkodtak. Ez nem manír volt, hanem lélekállapot. Az istenverte sors… P. úr létezésének minden percét megkeserítette a kilátástalanság, arcán barázdát hagyott a bánat; a viszonyok. Amelyek vannak… A politikai rendszer… Konkrétan anyaghiány, mindenütt jatt, jaj, istenem. P. úr a szerencsétlen építési vállalkozó, a társadalom lenézett számkivetettje. Akinek csak egy luxus Ford Taunusra futja. A legújabb modell, tetszik tudni, a testvérem küldte Kanadából.

A mérnöknek negyvenöt előtt tervezőirodája volt. Államosították, egy ceruza nem sok, annyit sem tudott kimenteni. Gyalog járt, most kénytelen ilyen apró munkákat vállalni, mint ez a lakás; régen, a boldog békeidőkben bezzeg.

Anyám kérte, ha már a munkások naponta változnak, a két kőműves kedden sosem ugyanaz, mint hétfőn, szerdán megint nem, legalább megbízható embereket küldjön kedves P. úr, itt minden ki van pakolva, nem tudjuk őrizni. P. úr grófi becsületszavát adta, és valóban, szorgos, udvarias fickók jöttek. Ha jöttek. P. úr többes vállalásaira hivatkozott, nem ám ez az egy lakás van, kezicsókolom, dolgozunk többfelé, aztán következett az állandó panaszkodás: nincs ember, nincs anyag, ha van, nincs fuvaros.

Apám akarva-akaratlan, bár senki sem kérte, ha már a munkálatok itt, a mi lakásunkban zajlottak, botcsinálta ellenőrré vált. A gondozást vállaló család feje, a református lelkész jobbára a vasárnapi igehirdetés vázlataival volt elfoglalva. Az építkezés egyáltalán nem érdekelte. Apa naponta egyeztetett a tervrajzzal; mért, jegyzetelt, ütemtervet készített. Amikor P. úr előtt világossá vált, itt nem lehet naponta ötletelni, óráról órára improvizálni, igyekezett olyankor jönni, amikor apa nincs otthon. Eligazította az aznapi szakikat, és már ment is tovább. Ami igaz, az igaz, tisztességgel tartotta a határidőt. Emberei néha késő estig ott voltak. Ha elfogyott az építőanyag, gyorsan pótolta, hozott másik építkezéséről. Egy alkalommal két kövér aktatáskát cipelt, az egyikben homok, a másikban cement. Csodálkoztam. Azt mondta, majdnem sírva: ha én nem, hát ki?

Aztán elkészült minden. Végelszámolás. Négyen ülték körül a nappali szoba asztalát; P. úr, a mérnök, a lelkész és apám, precíz jegyzeteivel. Pontról pontra haladt, anyagköltség, óraszám, munkadíj. Amikor P. úr az előszoba bepucolásához húsz négyzetmétert számított fel, apám azt mondta: az csak egyetlen ajtó befalazása volt. Az meg háromnál nem több. De tetszik tudni – mondta szemlesütve P. úr –, mi ezt így szoktuk számolni. Én meg nem – mondta apám határozottan, és maradtak a háromnál. Másfél óra múltán minden tisztázódott, tán még áldomást is ittak.

Most, hogy találkoztunk, megállapítottam, P. úr nem sokat változott, de arcán véglegesre rögzült a szenvedés. Siránkozott egy sort: még mindig építkezésben utazik, káefté, ötven ember gondja-baja, számlaadás, mindenki le akarja húzni, jó, ha a nullszaldó megvan. Még néhány udvarias mondat, és elköszöntünk. Búcsúzóul a járda mellett álló hatalmas, fényes Mercedesre mutatott, nyögöm a részleteket… – motyogta, kinyitotta a hátsó ajtót, és két teli aktatáskát vett elő. Az egyikben oltott mész, a másikban homok. P. úr meggörnyedt, alig vánszorgott. Itt, a házban dogozunk – intett a kapu felé. Arcán fájdalom látszott. Nem lehetett tudni, a súly miatt vagy csak úgy általában.

Szenczi Tóth Károly további tárcáit itt olvashatja.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/35. számában jelent meg, 2019. augusztus 30-án.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/35. számban? Itt megnézheti!