Csend lett. Viszonylag hirtelen történt. Kizengette magát a részeg turista, aki olyan furán tudott járni. Míg bal lábával csoszogott, szinte smirglinek használva papucsát a Dob utca aszfaltján, addig jobb lábával csupaszon szökkent. Kiitták a szeszt a kocsmákból, a repi- és az olcsó, műanyag pohárban felszolgált koktélokból, megitták a kisboltból lett trafikokból a magyar söröket is, miután francia, belga, de legfőképp cseh söreink végleg elvéreztek. Elméjükben kavarogtak a gondolatok, amelyeknek csomós, süthetetlen jellegét jólesett ráfogni a Kazinczy sarkán álldogáló majoránnadílerre, a ginás mérgezésre, a prostituáltak általi kizsebelésre, de legfőképp arra, hogy valakinek a szülinapja, legénybúcsúja, búbánatfelejtő partija volt, nem beszélve bajnoki címről, karácsonyról, húsvétról.
Már nem hallani a hajnali, hamiskás indulókat nagy, hős labdarúgókról, tábornokokról, vitézi gyarmatosítókról. Dalokat, amelyek valaha szépek voltak, aztán annyiszor játszotta őket a tévé meg a rádió meg a B-közép, hogy már mindenki elkapcsol valahová, talán pont ide, ebbe az üres, kietlen Dob utcába, amelyet épp egy 32 éves férfi néz kétségbeesett szemmel. Lakása nincs, mégis van helye a Blahán és a Deáknál is. A helyet tudja otthonnak hívni, de nem igazán tartja igazságosnak, mert azt a közterületen lévő kétszer három négyzetmétert ő bizony életvitelszerűen használja.
Szóval ő áll itt, valahol a Fekete Kutya magasságában, az úttest közepén, feltartva a képzelt forgalmat, ugyanis már két-három napja kihalt ez az utca is. Elvétve egy kajafutár, talán egy rendőr gurul végig, de semmi más. A férfit Miklósnak hívják, és ha még lenne kapcsolata bármilyen idősebb rokonával, akkor elmesélnék neki, hogy nevét Németh Miklós után kapta.
Másfél éve adott interjút magáról, amikor arról szóltak a hírek, hogy életvitele bírságot von maga után. Hirtelen minden firkász, kamerás, távcsöves fotós, végzős bölcsész ott termett az aluljáróban, és próbált anyagot készíteni róluk. Volt, aki azt akarta hallani, hogy nem szeretnek dolgozni, és alkoholisták, volt, aki pedig az élet szerencsétlen fordulópontjainak részletezését kérte. Mindenki megkapta a magáét, hisz Matzuszky tényleg nem szeretett dolgozni, sőt kunyerálni sem nagyon szeretett, épp azért, mert azt gondolta, hogy az is munka. Maci azonban nem ivott, helyette ott volt a Poós, akit még senki nem látott józanul, akinek hosszú eszmefuttatásai voltak arról, hogy ha az ember mindig részeg, akkor egy idő után a józanság számít részegségnek, tehát hogy megfordulnak a dolgok. Ezt minél hosszabban magyarázta, annál inkább el is hitte, és nemcsak most, a sajtónak mesélt erről, egyébként is közkedvelt arca volt a hétkernek, gyakran tartott előadást kevert, azaz angol–német–olasz nyelven is ugyanebben a témában. Ezzel párhuzamosan a másik oldalon meg könnycsepp áztatta zsebkendőben ért véget valamennyi monológ.
Hering például az agresszor apjától indult, pedofil tanárba torkollt. Vári a focistamúltját emlegette fel, hogy ismerte Nyilasit, és neki is nagy jövőt szántak, de lesérült, a felesége elhagyta, rá egy hétre már az utcán volt. S ott volt a Tanár úr is, aki évtizedeken át egyetemen tanított középkori történelmet, aztán a devizahitel felvétele jó ötletnek tűnt, aztán mégsem. Közöttük Miklós nem volt igazán jó interjúalany, egyszavas válaszokat leszámítva nem lehetett szóra bírni.
Mondták is a többiek, hogy kár nekiadni azt az ezrest az interjúért, mert igenen és nemen kívül sokat nem fog mondani. Ráadásul viszonylag sokáig senkinek nem esett le, hogy Miklós azzal szórakoztatta magát, hogy a nemeket és az igeneket felváltva használta. A riporter elégedetlenül hagyta volna ott, ha Miklós ki nem nyújtja kezét határozottan, és össze nem ráncolja homlokát szigorú tekintettel. Ha nem ezzel a gesztussal is, de pontosan így kért pénzt a hetedik kerület szórakozni vágyó fiataljaitól. Nem mesélt történeteket, nem szavalt verset, nem hányt cigánykereket, csak kinyújtotta a kezét. Semmi nagy üzleti stratégia nem volt e mögött, kezdettől, azaz 13 éve így csinálta. Általában bejött. Akkor is sikerrel járt, és vásárolni indult, a riporternek hála.
Úgy istenigazából nem szerette azt a boltot, állati suttyók voltak az eladók, és a biztonsági őrök is úgy figyelték, mintha a saját életét is lopta volna valakitől. Pedig Miklós soha nem állt át a sötét oldalra, még akkor sem, amikor kényszerítették rá. Inkább elfutott.
Emlékszik, a biztonsági őr meg is jegyezte egyből a belépésekor, hogy „úristen, de büdös vagy, hapsikám”. A pénztárosnő pedig, mit ad isten, pont arról kezdett el beszélni, hogy ezeket a szerencsétleneket ha börtönbe zárják, akkor nekik is jobb, és nekünk is. Végre le lehet ülni egy padra, nekik meg majd nem kell koldulniuk, mert a börtönben biztos nem halnak éhen.
Szóval Miklós ilyen háttérhangok közepette állt meg azon polc előtt, ahol, só, cukor, liszt található, majd hosszas keresgélés, többszöri lehajolgatás után szánta meg az egyik újonc boltoslány, hogy mit keres. Miklós lassú, sajátosan szögletes tempóban fordult felé, és mondta mély hangján, hogy kukoricakeményítőt. A fiatal nem tudta, hogy merre van, így ő is segítségért fordult, de a pénztárosnő nem akart segíteni, ezért csak azt mondta, passz, olyan hosszan sziszegve, mint egy frissen lyukadt gumimatrac, de pont a hosszú sziszegés alatt találta meg Miklós az árut. Miután csomagolása ugyanúgy néz ki, mint a liszté, a búzadaráé, a cukoré, a sóé, tényleg nem könnyű megtalálni.
Közben a biztonsági őr meg volt győződve arról, hogy valami átverés tanúja, hogy valójában Miklós zsebei tele vannak ceruzaelemekkel vagy valami szarral, amit az aluljáróban árulnak ezek a semmihasznák. Bár azt nem értette, hogyan nem látta magát a lopást, hisz le sem vette a szemét a fickóról. Hiába, sok mindent nem ért, ahogy a mai napig nem érti a Poirot-krimik nagy részét, mégis képes jól szórakozni rajtuk. Probléma csak akkor van, ha a felesége közben kimegy a konyhába vagy a fürdőbe, és be kell neki számolni, hogy mi miért történt, ne adj’ isten, vége a filmnek, és el kell mesélni az egész esetet. Ilyenkor rendszerint besül, ahogy akkor a boltban is.
Amikor odalépett Miklóshoz, és látta, hogy zsebei üresek, azért megkérdezte tőle, ugyan minek neki kukoricakeményítő. Miklós a szemébe nézett, és épp csak annyit sugallt kimondatlanul, hogy te barom, majd zavaros némaságban hagyva az őrt a kijárat felé fordult.
Ez a Miklós nézi most a kietlen Dob utcát, és hirtelen mintha elfeledett arcizmok dolgoznának benne. Azok, amelyek működését mindig is elvárta volna a nagyközönség, hisz egy hajléktalan vágjon kétségbeesett arcot, ha már nyújtja a kezét felém. Mi az, hogy itt méltóságteljesen jönnek-mennek, alszanak a mi padjainkon? Mi az, hogy kukoricakeményítő? Karantén van, világjárvány, téged nem engedünk a boltba, ha itt valaki koronás, akkor te biztos az vagy! Próbálkoztál kilenc előtt és után, tizenkettő után, de ne próbálkozz többet! Nincs kukoricakeményítő, üres a polc, nem érted?!
Miklós áll az út közepén, mint egy Radiohead-klipben, és ordítani kezd. Nem tudja, mit fog mondani, amikor nekikezd, a szó eldöntetlen maradt: krejkredreá. Üvöltésének visszhangja egészen beszorul a Dob utcába. Ismét ordít, most már csak azt, hogy krá. A végét elnyeli a kétségbeesés. Épp lépne egyet a Szabadság-szobor irányába, amikor valaki szól: uram, itt van.
Megfordul, három-négy méterre egy szentet lát, vagy legalábbis valakit fehér védőfelszerelésben, maszkban, kezében a kukoricakeményítővel, ahogy leteszi az aszfaltra, majd sietős léptekkel eliszkol. Miklós hosszú másodpercekig nem tér magához, kétségbeesve bámulja a keményítőt. Még zengenek az ordított k hangok, talán a boltos volt, az újonc kislány. Úszik a hang a Klauzálon körbe, vagy senki sem volt, csak erre járt. Miklós ordítása kicsit felélénkíti a sok emléket, előhívja a láthatatlan turisták moraját. Közülük jó páran a Gellértbe mennek kiáztatni magukból a tegnapot, hogy testükből kipárologjon minden méreganyag, amire máskor azt mondják, hogy tudsz élni. A párolgás és áztatás vize folyik ki a Dunába, benne Miklós épp kukoricakeményítőből kever szappant és sampont, ahogy egyszer valami öreg mutatta. Sikálja a bőrét, hogy ne az legyen, aki volt.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2020/29. számában jelent meg július 17-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/29. számban? Itt megnézheti!
