Erős vezetők vagy erős intézmények?

A végsőkig hiszterizált hazai közéletet elnézve nem nehéz megérteni, miért fogalmazódik meg sokakban az az igény, hogy jó lenne, ha legalább a koronavírusba nem kevernénk politikát. Arról viszont már igencsak megoszlanak a vélemények, hogy egy ilyen helyzetben pontosan hol is húzódik a határ a legitimnek tekinthető kormányzati, illetve ellenzéki cselekvés, valamint a rossz értelemben vett „politika” között. De még ha valamilyen csoda folytán sikerülne is ebben konszenzusra jutni, továbbá megvalósítani azt az idilli állapotot, amikor ezt a határt egyetlen politikai erő sem lépi át, akkor sem várhatnánk, hogy a koronavírusnak ne legyenek politikai következményei. A választásokon ugyanis nem kizárólag járványügyi szakemberek szavaznak, a választók pedig 2022-ben politikai ítéletet fognak mondani arról, megfelelően kezelte-e a válsághelyzet a kormány.

Hogy ez az ítélet pontosan mi lesz, azt ma még legfeljebb találgatni lehet. Vannak, akik úgy látják, hogy a válságkezelés általában az aktuális kormányzatnak kedvez, mert egy időre háttérbe szorítja a klasszikus kormány-ellenzék szembenállást, Orbán Viktor pedig különösen elemében érzi magát ebben a szerepben. Mások abból indulnak ki, hogy az évek óta virtuális válságkezelésre berendezkedett Fidesznek éppen a gyengeségét fogja demonstrálni a tényleges válság. Sok múlik azon is, jobbnak vagy rosszabbnak érezzük-e a magyar hatóságok és az egészségügyi ellátórendszer teljesítményét más országokéhoz képest. S végül azt sem tudjuk, mennyire írják majd a kormány számlájára a választók a ma már elkerülhetetlennek látszó komoly gazdasági visszaesést.

Egy dolgot azonban már most előre láthatunk, és ez egyáltalán nem jó hír azoknak, akik nem pusztán érzelmi alapon utasítják el a Fideszt, hanem az általa az utóbbi években képviselt politikafelfogást – némi túlzással: kormányzati filozófiát – tartják vállalhatatlannak. Orbán Viktor propagandagépezete régóta azt sulykolja, hogy egy veszélyes, kiszámíthatatlan világban élünk, ezért nem lassú és körülményes parlamenti procedúrákra van szükség, hanem jelentős hatalommal felruházott, erős vezetőre, aki gyorsan és hatékonyan hoz döntéseket. S ha valamit a most kialakult helyzet visszaigazol, az éppen a veszélyessé vált világ képe. Ez nem jelenti azt, hogy a Fidesz adott esetben ne bukhatna bele a koronavírus-járvány következményeibe. Ám ebből még nem következik, hogy vele bukna az erős vezető iránti igény is, sőt ennek épp az ellenkezőjére számíthatunk.

Pedig egyáltalán nem nyilvánvaló, hogy a korlátok nélküli hatalom minden esetben eredményes a válságkezelésben. Erre a mostani járvány esetében is számos példát láthatunk. Bár Kína mára megfékezte a fertőzés robbanásszerű terjedését, és ebben sokat segítettek az általa bevezetett, időnként drákói intézkedések, nem szabad elfelejtenünk, hogy a diktatúra klímája kifejezetten kedvezett a járvány kialakulásának. Ha a kínai vezetők eleinte nem a megbetegedések elhallgatásával és az azokra figyelmeztető szakemberek elhallgattatásával lettek volna elfoglalva, elképzelhető, hogy a vírus globális terjedése is másként alakul. Ennél is szemléletesebb Irán példája, ahol az autoriter rezsim sokáig képtelen volt arra, hogy határozott lépéseket tegyen a lakosság megvédésére. Rossz példákat persze a demokratikus országokban is találunk, de ettől még tény, hogy a nyugati demokráciák többsége viszonylag gyorsan és hatékonyan állt át válságkezelő üzemmódra.

A koronavírus-járvány egyelőre semmilyen formában nem igazolta, hogy a demokratikus rendszerek általánosságban kevésbé lennének hatékonyak a válságkezelésben, mint a nem – vagy nem teljesen – demokratikus rendszerek. Ez azt mutatja, hogy hamis az a megközelítés, amely az erős vezetőt és a „teszetosza” demokratikus döntéshozatalt állítja szembe. Válsághelyzetben persze egy demokráciában is határozott vezetőkre és határozott intézkedésekre van szükség, de ez nem jelenti azt, hogy a demokratikus intézmények csak gátjai lennének az eredményes cselekvésnek. Épp ellenkezőleg: ahol erősek a demokratikus intézmények, ahol van kritikus sajtó és versenyképes ellenzék, ott a vezetők arra kényszerülnek, hogy olyan döntéseket hozzanak, amelyeket képesek megindokolni a nyilvánosság előtt. Ez pedig nem csupán a válságkezeléshez szükséges közbizalmat növeli, de csökkenti a katasztrofális tévedések kockázatát is. Az erős vezető, akinek a hatalmát nem korlátozzák erős intézmények, gyakran nem tesz mást, mint fék nélkül száguld a szakadék felé.

A mai válsághelyzetnek tehát nem az a legnagyobb politikai tétje, hogy marad-e vagy megy az Orbán-kormány. Ennél fontosabb kérdés, mennyire válik tartóssá Orbán Viktor politikai „öröksége”, vagyis az a tendencia, hogy a magyarok többsége inkább erős vezetőket szeretne, mint erős demokratikus intézményeket. Sajnos ez a harc ma kilátástalanabbnak tűnik, mint a koronavírus elleni küzdelem. Még akkor is, ha az utóbbi egyáltalán nem azt mutatja, hogy ne volna szükség akár még válság idején is a hatalmon lévők számon kérésére és ellenőrzésére.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/12. számában jelent meg március 20-án.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál! És hogy mit talál még a 2020/12. számban? Itt megnézheti!