…és direkt nem úgy fogalmaztam, hogy „leereszkedni az elefántcsonttoronyból”, mert akármilyen vélt vagy valós szellemi magasságokban is leledzik valaki – nevezzük most Tihamérnak, mert ritka név, így talán senki sem veszi személyeskedésnek –, felelős értelmiségiként nem leereszkedni kell a társadalomhoz, hanem benne élni és építeni azt.
Tihamér tehát felelős értelmiségiként határozza meg magát. Ennek megfelelően nem csak tájékozott a közéleti kérdésekben, hanem patikamérlegen kimért kifinomultságú véleménnyel is rendelkezik róluk, az aktuálpolitikai csatározások mocsarától méla megvetéssel elhatárolódik, mert minden oldalon bőven akad mit kritizálni – és meg is teszi, világnézetétől, vérmérsékletétől és közéleti megnyilvánulásainak direkt vagy indirekt mivoltától függő hangsúlyokkal, de mindenképp önnön bölcsességétől és fontosságától a földi realitás fölé szállva, abban a bizonyos elefántcsonttoronyban eltartott kisujjal emelgetve finoman megmunkált kis porceláncsészéjét. Mindeközben pedig teljes lényével meg van győződve arról, hogy ujjait az ország ütőerén tartva majd ő és a hozzá hasonló váteszek egy virágzó jövő felé vezetnek minket.
Értelmiségi válaszutak
Eme bukolikus idilltől elvarázsolva aztán szegény Tihamér valahogy mégis elkezdi kiszolgálni azokat, akik a magyar közbeszéd lezüllesztésével, a gyűlöletkeltés és a lejáratókampány mindennapossá tételével és a nagyvonalúságot vagy kompromisszumkészséget teljességgel nélkülöző hatalmi arroganciájukkal pontosan azt az állapotot állítják elő, amitől maga Tihamér is elborzad. Ő ugyanis őszintén hisz azokban az értékekben, amelyeket a szellem embereként magáévá tett, de sajnos onnan, a „magasból” nem tud mit kezdeni azokkal az aljas szélhámosokkal, akik ugyanezen értékeket kiüresítve, ezekkel takarózva olyan reményekkel kecsegtetnek, hogy még ezen áldatlan állapotok közepette sem kell kilépnie a komfortzónájából ahhoz, hogy kiteljesíthesse a benne munkálkodó intellektust. Így Tihamér előtt az alábbi életpályamodellek bontakozhatnak ki.
Az első, amikor eltűrvén a feje fölött meghozott döntéseket, marad a helyén az elefántcsonttornyában, és csöndben végzi szellemi munkáját. Olyan csöndben, hogy egyszer csak azon kapja magát, hogy hiába nem vállalt semmilyen közéleti szerepet, és nem nyilvánította ki politikai véleményét, mégis valahogy elfogyott körülötte a levegő, és esetleg nem egészen írhatja, mondhatja, taníthatja vagy kutathatja azt, amit szárnyaló szelleme diktálna.
A következő lehetőség az a speciális eset, amikor Tihamér egy széles látókörű, olvasott, „jó tollú” publicista, akinek tulajdonképpen mindegy is, hogy melyik lap hasábjain, de az a legfontosabb, hogy minél többször hangoztathassa mértékadó, mindenkitől elhatárolódó kritikáját a magyar közélet színvonalát illetően. Egészen addig, amíg az adott sajtóorgánumot csődbe nem viszik, le nem kapcsolják, vagy át nem állítják propagandamédiummá, mert ekkor vagy a munkanélküliség, vagy az (ön)cenzúra általi meghasonlás vár Tihamérra.
A harmadik eset jellemzően akkor áll elő, amikor Tihamér már komoly és valóban tiszteletre méltó értelmiségi pályafutást tudhat maga mögött: ekkor, ha éppen az általa vallott értékekből gyárt politikai terméket az aktuális hatalom, valódi szakmai kihívásnak beállított vezető pozíciót ajánlanak neki egy szaktekintélyeket tömörítő testület élére vagy éppen egy szakpolitikai projekt levezénylésére. Természetesen elvállalja, és hamar szembesülnie kell vele, hogy akár a legfinomabban megfogalmazott, kizárólag szakmai alapú kritikája is szálka lehet a kormányzat szemében. Más esetben, ha van hozzá gyomra, nem kritizál semmit, sőt, még a kissé vonakodó, kényeskedő, de azért hűséges kormányzati értelmiségi szerepét is magáévá teszi.
Az idealista vergődés haszontalansága
A negyedik, egyben utolsó verzió, amely Tihamér mentális térképén fölmerülhet, az a konkrét, direkt politikai szerepvállalás. Ez többféleképpen valósulhat meg: az egyik az, amikor Tihamér látva az országban eluralkodó társadalmi feszültségeket, minden realitást, politikai és taktikai érzéket mellőzve alapít egy sokadik, „harmadik utas” pártot. A másik pedig az, amikor Tihamér szintén hasonló felbuzdulástól vezérelve csatlakozik egy olyan politikai szabadcsapathoz, amelyet ugyancsak saját szellemi nagyságának nektárjában fürdőző cimborája, mondjuk, Aladár alapított, miután megsértődött korábbi politikai közösségére – persze szigorúan az ezen politikai közösség kötelékében szerzett mandátumok megtartásával – azért, mert azok filozofálás helyett politizálni akarnak.
Ma Magyarországon, a 2022-es választási kampány küszöbén, ahol a Fidesz hübriszétől (vagyis gőgjétől – az idegen szóhasználattal Tihamér kedvében járnék, ha megengedi) eltelve építi ki egypárti túlhatalmát, és hazudtolja meg a jog uralmának, a polgári demokráciának és a keresztény szolidaritásnak az alapértékeit, a fentebb felvázolt cselekvési módok értelmiségiektől – vagy magukat annak tartóktól – elfogadhatatlanok. Az első eset, a csöndben tűrés még magyarázható személyiségbeli okokkal: tisztában vagyok vele, hogy nem mindenkinek való a közélet és a politika. Egy bizonyos vörös vonalon túl azonban minden magát felelős értelmiséginek tartó embernek tudnia kell „nem”-et mondani. A másik három eset nem más, mint az a leereszkedő, finnyás, idealista vergődés, amit minimum bomlasztásként, de leginkább súlyos bűnként lehet értékelni, amelyet valóban felelős magyar értelmiségi nem követhet el.
Kilépni a komfortzónából
Itt az ideje tehát mindenkinek leszállni a földre, és elfogadni a valóságot: a NER tudás- és értelmiségellenes gőzhengere a maga politikai kinevezettjeivel, az Európától távolodó és a keleti autoriter rezsimek felé kacsintó „hibrid” rendszer és a korrupt haveri kapitalizmus kizárólag úgy számolható fel, hogy mindenki, aki ellene mond a Fidesz ámokfutásának, fegyelmezetten beáll az ellenzéki együttműködés soraiba – ha mással nem is, legalább a szavazatával. Azok az ellenzéki pártok, amelyek ezt megtették, kiléptek a komfortzónájukból. Azok az értelmiségiek, akik – mint jómagam – értelmezhető politikusi pályára léptek, szintén. Ugyanúgy, ahogy harminc éve egy oldalon ült minden rendszerváltó erő, most is félretettük a köztünk lévő világnézeti különbségeket, sérelmeinket, és megállapodtunk egy nemzeti minimumban, ami nem más, mint a polgári demokrácia helyreállítása és megerősítése Magyarországon polgáraink jóléte és szabadsága érdekében.
Akinek ez nem elég magasztos vagy nem elég szofisztikált, az legalább annyira lépjen ki a saját szellemi buborékjából és önnön bölcsességének dicsfényéből, hogy fejezze be a bomlasztást és a zavarkeltést akkor, amikor kizárólag egy-egy elleni küzdelemben van esélyünk véget vetni az ország lezüllesztésének. Ez az előfeltétele többek között annak is, hogy a szellemi nagyságnak teret adó vitakultúra jöjjön létre Magyarországon.
A Magyar Hangban megjelenő véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
A szerző nyelvész, habilitált egyetemi docens, a Jobbik parlamenti képviselője, az Országgyűlés alelnöke
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2021/12. számában jelent meg, március 19-én.
