Ki kell szállnunk a kényszeres növekedés és örömtelen pazarlás mókuskerekéből, hogy javainkkal célszerűen gazdálkodhassunk, és mindenki értelmes munka fejében jusson tisztességes megélhetéshez.
Lányi András
Néhány évtized múlva érdekes vitatéma lesz (a médiában? a tábortüzeknél?), hogy az előző nemzedék – ezek mi vagyunk – mit bénázott a század elején, mert az nem lehet igaz, hogy akkor már ne látták volna, mi következik.
Miközben a közvélemény megoszlott, a politikai elemzők elemeztek és az ellenzéki pártok tök mindegy mit csináltak, Orbánék egészen egyszerűen ellopták az országot. Országot így még nem loptak el, komolyan.
Azt álmodjuk, hogy az életünknek csak nézői vagyunk.
A könyvégetések, eretneküldözések, tudósperek, eltiltott és kötelezővé tett művek, kiátkozott és fölkent művészek történetének egyértelmű tanulsága: jaj a győzteseknek!
Visszatérünk oda, önként és dalolva, ahonnan elindultunk: a posztszovjet Oroszország vonzáskörzetébe, hogy finoman fejezzem ki magam.
Az úgynevezett szabad világ többé nem tiltakozik az emberiség elleni bűntettek miatt, hanem vidáman üzletel az elkövetőkkel.
Ami most történik, az orbáni álprivatizáció unalomig ismert receptje szerint történik: a közvagyon egy újabb darabja veszíti éppen el közvagyon jellegét.
Hogyan kerülhető el, hogy a demokrácia a többség(re hivatkozó politikusok) zsarnoksága legyen? Egyre nehezebben.
Hosszú időbe, rengeteg próbálkozásba és fejtörésbe kerülhetett, amíg az emberiség feltalálta a közcélok finanszírozásának legszerencsétlenebb és legkorruptabb módját: a pályázati rendszert.
Nem lehet elégszer elmondani: az ökológiai politika ott kezdődik, ahol bal- és jobboldal fogalma értelmetlenné válik.
A piac meghódítása hódítás a javából. Az ellenfél megsemmisítésére alkalmas anyagi erő koncentrált bevetésével megszállják a város stratégiai pontjait – mi ez, ha nem háború, más eszközökkel?